2010. május 31., hétfő

Nagy Feró-Dsida Jenő: Psalmus hungaricus

Juhász Gyula - TRIANON

2010. május 25., kedd

A turáni átok


Ősi legendáink szerint, midőn eleink István király akaratának engedelmeskedve felvették a kereszténységet és megtagadták ősi hitüket, a táltosok megátkozták a magyarságot. Legyen sorsuk széthúzás és belviszály, soha, semmiben ne egyezzenek, belső féreg rágja a nemzetet, lassú pusztulás végezzen vele. A kereszténység terjesztői persze ostobaságnak minősítették az átkot, mára mégis közhellyé vált a magyarok széthúzása. Ha közülük bárki bármilyen sikert ér el, honfitársai rögtön rátámadnak, gyalázzák, és gáncsot vetnek neki.

Vajon mi ez, ha nem az ősi átok beteljesedése?

Napjaink közélete aligha szorul bővebb magyarázatra. És még csak azt sem mondhatjuk, hogy új jelenség ez a magyar politikai életben. Elég, ha belelapozunk a történelemkönyvbe... A körülöttünk élő népek előszeretettel dörgölik az orrunk alá, hogy ötszáz éve minden megvívott háborúnkat elveszítettük. Mi ehhez nyugodtan hozzátehetjük, hogy azért veszítettünk, mert a magyarság vezetői ahelyett, hogy a külső ellenséggel hadakoztak volna, tehetségük javát az egymás elleni áskálódásra fordították. Ez vezetett közvetve a mohácsi vészhez, a Rákóczi-szabadságharc bukásához, az 1849-es kudarchoz stb.

Úgy tűnik tehát, hogy az átok nagyon is működik. Vagy csupán saját gyengeségünket magyarázzuk vele? Lehet-e hibainkért valamiféle természetfeletti erőt okolni? És egyáltalán elképzelhető, hogy felelősen gondolkodó vezetők, amilyenek őseink máguskirályai voltak, holmi vallási nézeteltérés miatt végzetes átkot mondjanak saját véreikre?

A turáni átok a magyarság egyik feltételezett őshazájáról, az Aral-tó környéki Turáni-alföldről kapta a nevét. Az akkori idők magyar ősvallásáról alig tudunk valamit, mert kevés a hiteles forrás. Az bizonyos azonban, hogy szabad vallásgyakorlat működött a nép körében, azaz mindenki abban hitt, amiben akart. A magyarok hittérítők, kereskedők és utazók révén ismerték már a keleti és nyugati kereszténységet, az iszlámot, a zsidó hitet és más, kisebb ázsiai vallásokat is. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a magyaroknak nem lett volna saját hite. Az ősmagyar vallást általában a táltosokhoz kötik, pedig mint azt László Gyula professzor megállapította, a táltos voltaképpen csupán szolgája a felsőbb hatalmaknak, az igazi vallási réteg (a papi rend) felette áll, erről azonban szinte semmit nem tudunk. Ennek ellenére kevésbé valószínű, hogy holmi hitbeli vita miatt megátkozták volna saját népüket.

A turáni átok kiváltó oka nem az új vallás, az új hit volt, hanem az, hogy az újnak mondott vallásnak idegen papjai voltak, s a nép engedte, hogy idegen urak üljenek a magyarság nyakára. Mágusaink úgy tartották, hogy az ősmagyar vallás minden más hit alapja, őse volt, belőle alakultak ki a nagy egyházak, amelyek azonban letértek Isten útjáról. Az pedig, hogy a magyarok egy ilyen egyháznak hódoltak be, azt jelentette, hogy Isten népét többé már nem Isten irányította a máguskirályokon keresztül, hanem más emberek. Még tovább sarkítva a dolgot: már nem Isten uralta az embereket, hanem azok akarták uralmuk alá vonni a teremtőt. Ez pedig már olyan vétség, amely kiválthatta a súlyos turáni átkot. Ha egy nép elhagyja Istenét, az Isten is elhagyja népét, s a népnek pusztulnia kell...

Manapság pogánynak mondják az ősmagyarokat, s ezt a pogányságot úgy képzelik el, mint a kereszténység ellentétét. Isten eggyé lett a világmindenséggel, akinek neve van, de személyisége nincs, mivel Ő maga az egész világ. Isten maga az. Ez volt az ősvallás, melyből minden más hit kialakult, elferdítve az eredeti igét. Ezért nem harcoltak elég keményen a magyarok az erőszakos térítések ellen. A táltosok megérttették az emberekkel, hogy mindegy, melyik vallás jelét vetik magukra, ha Isten nevét mondják, a világmindenség erejével töltekeznek újra. Tulajdonképpen a kereszt jele sem Jézus halálára utal, mert ez is egy ősi szimbólum. Aki a világmindenséget akarja ábrázolni, az két vonalat mutat: egyet északról délnek, egyet pedig keletről nyugatnak. Esetleg felmutat az égre, majd le a földre, aztán körbe a látóhatáron. Ez is kereszt, amelyet a keresztény egyház felhasznált.

István király 1000-ben a következő rendeletet adta ki:

"...a magyarok, székelyek, kunok, valamint az egyházi magyar keresztény papság által is használt régi magyar betűk és vésetek, a jobbról balra haladó pogány írás megszüntetődjék és helyette latin betűk használtassanak...Továbbá a templomokban található pogány betűkkel való felírások és imakönyvek megsemmisíttessenek és latinra cseréltessenek. Valamint pedig azok, akik régi pogány iratokat beadnak, 1-től 10 dénárig jutalmat kapjanak. A beadott iratok és vésetek pedig tűzzel és vassal pusztíttassanak el, hogy ezek kiirtásával a pogány vallásra emlékezés, visszavágyódás megszüntetődjék."

Ez a rendelet lehetett a kezdete ezeréves balsorsunknak. Nemcsak vallásukat hagyták veszni a magyarok, de hagyományaikat, értékrendjüket és történelmüket is. Ezek nélkül pedig nem lehet igazi jövője egy nemzetnek még akkor sem, ha a turáni átok nem működik.


Forrás: ITT

Csaba királyfi legendája

-Kézai Simon krónikája és egy székelyföldi népmonda alapján-

Amikor Atilla meghalt, a nyugati népek még jobban reszkettek, mert a fiaitól kezdtek félni. Mert Atillának annyi fia volt, hogy mint egy népet, megse lehetett őket számlálni. Mindenki azt hitte, hogy utána az egyik fia fog uralkodni. De a ravasz német fejedelmek Aladár pártjára álltak, mert ő Krimhilda német fejedelemasszonytól származott. A hunok Csabát pártolták, aki a görög császár leányának a fia volt. Mind a két fiú uralkodni kezdett, de végül a kard döntött közöttük. Az első ütközetben Csaba győzött. Ekkor azonban Aladár nagy sereget gyűjtött, és Csaba népét Szikambria közelében megtámadta. Két hétig folyt a küzdelem, míg végül Csaba seregét úgy legyőzték és szétszórták, hogy Atilla fiaiból és a hunokból csak nagyon kevesen maradtak meg. Ebben a csatában, amelyet a hunok Krimhilda csatájának neveztek, rengeteg német vér is elfolyt. Ha a németek nem szégyellnék, és őszintén szólnának róla, elmondhatnák, hogy a Dunából több napon át sem ember, sem állat vizet nem ihatott, mert a folyó Szikambriától egészen Potenciána városáig kiáradt a vértől. Csaba vezér elmenekült a csatából, és tizenötezer hun vitézzel Görögországba vonult. De nem maradt ott sokáig, hanem visszatért rokonaihoz, atyjának népéhez Szittyaországba. Ezenfelül még megmaradt háromezer hun, akik Csigle mezején telepedtek le. Ők azonban annyira féltek a nyugati népek bosszújától, hogy attól fogva magukat nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezték, és az ország keleti részére költöztek. A székelyek a hunok utódai, bár származásuk, idegennel nem kevert vérük, szigorú szokásaik és földjeik tekintetében nagyon eltérnek a magyaroktól. A székelyek még nem felejtették el a szittya betűket, botokra felvésve szívesen használják ezeket. Telt-múlt az idő, sírba szállottak a hun vitézek, és már az unokáik hordták a fegyvert, amikor a szomszédos népek nagy sereggel támadtak a székelyekre. Késő éjszakáig folyt a harc, és már-már elveszett a székelység, amikor csoda történt. Az égboltozat Tejútján, amelyet azóta a Hadak Útjának neveznek, egy lovascsapat jelent meg. A csapat élén Csaba királyfi vágtatott, aki a holtak szellemét új csatára vezette. Az égből leszállt csapat az ellenséget elsöpörte, aztán a Hadak Útján némán visszatért a magas égbe.

Mindezek után a székelyek híven őrizték az erdélyi határt. Amikor meghallották, hogy a magyarok Szkítiából elindultak, és Pannóniába akarnak letelepedni, nagy örömmel elébük siettek. A találkozásnak a magyarok is megörültek, és Erdély őrzését a székelyekre bízták.

Adósunk Európa



Trianon himnusz



Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi, csillagösvényen.
Maroknyi székely úgy áll mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk!

Áldott hazánknak délvidéki népe
Ezredév óta drága kincs nekünk.
Győztes hatalmak elrabolták tőlünk,
De szívünkben mi sosem feledünk!
Szabadka, Zombor, Újvidék és Bácska
Mennyit kell szótlan ma is tűrnötök.
De sziklasírban, régen eltemetve,
Vigyáz s erőt ád sok-sok ősötök.

Ős Felvidékünk és te, Kárpátalja,
Szép Őrvidékünk, gazdag tájai,
Történelmünknek hősi korszakában
De sokszor védtek büszke várai!
Ungvár és Munkács, Kassa, Krasznahorka,
Lakóid ma is egytestvér velünk.
Segítsed őket, magyarnak maradni,
Védd nemzetünket, kérünk, Istenünk.

2010. május 12., szerda

Zetelaka - rovásírásos táblát falunknak!

Zetelakát nem kell már bemutatni, mindenki hallott róla - jót vagy rosszat. Csonkaországi magyarok előszeretettel megfordulnak, és sokan közülük rendszeresen vissza is járnak. Zetelaka egy virágzó székely község (lehetne). Székely, és épp ezért hagyományokat őrző és továbbadó: gondoljunk itt a székelykapuk tömkelegére, fafeldolgozásra, hagyományok ápolására.
A rovásírást is magunknak tudjuk, amire méltán büszkék lehetünk, hiszen az eddig ismert legősibb írás ez. Több település csatlakozott már ahhoz a kezdeményezéshez, hogy az odalátogatókat, átutazókat ilyen feliratú tábla is köszöntse településük határában. (Gondolok itt Gyergyóditróra, Gyergyószentmiklósra, Gyergyócsomafalvára, Csíkszentkirályra és még sorolhatnám). Zetelaka számára is példaértékű lenne, ha erőt venne magán.... és végre talpra állva kilábalna az utóbbi idők szégyen-sorozatából. Javaslom egy rovásírásos helységnévtábla felállítását, mivel a régi táblákat időszerű lenne lecserélni. Ahelyett, hogy az angolt, franciát, németet majmoljuk, inkább saját kultúránkat lenne illendő bemutatni, megőrizni és továbbadni. Épp ezért a meglévő pléh táblákat időszerű lenne egy-egy értékes, ízlésesen kifaragott székelykapuval felváltani.
A mellékelt képek inkább csak javaslatként készültek. Az se zavarjon senkit, hogy a képen látható székelykapu a keményfalvi kezdeményezést dicséri. Nem jelentene utánzást, hiszen még számos példát láthatunk szerte Székelyföldön. Zetelaka, ideje hogy egy kicsit megújuljon, visszanyerje régi fényét. Példaértékű az is, hogy a római-katolikus templom új színeiben pompázhat (festés, új padok, új bejárati ajtók, új tetőszerkezet, kerítés stb.) Zetelakának összefogásra van szükség és nem a széthúzásra. Jó lenne ha a Duna tv pl. nem elrettentő és nevetséges összefoglalókat közvetíthetne, hanem pl. egy-egy pozitív eseményről tudósíthatna.


Tábla, ami most van...


És ami jól is mutatna...de nincs.


Zetelaka rovásírással...

2010. május 11., kedd

WASS Albert: Az utolsó táltos

Magosan a Balaton kék vize fölött a Badacsony sziklái még ma is tele vannak titokzatos, sötét barlang-üregekkel. Valamikor régen, hosszú évszázadokkal ezelőtt, ezekben a barlangokban rejtőzködtek Öregisten utolsó hűséges szolgái, és ide menekült üldözői elől az utolsó magyar táltos is. Hosszú éveken át ott húzódott meg a járhatatlan sziklavadonban, ahol sem az idegenből jött papok, sem a német lovag-urak nem tudtak rátalálni, hogy máglyán megégethessék.
Mikor aztán már nagyon öreg lett a régi magyar Isten utolsó táltosa, egy szép napon elhatározta, hogy elbujdosik örökre az idegenek által megszállt nyugati gyepűről.
Ragyogó szép téli reggel volt, amikor a táltos kilépett a barlangból. Füveken, bokrokon zúzmarát csillogtatott a felkelő nap hideg sugara, s odalent, a Badacsony lábánál, mint egy nagy néma tükör terült el a befagyott Balaton, messzire elnyúlva a hólepte dombok között.
A magos, szikár vénember, a táltosok hosszú, fehér talárjába burkolózva lassan aláereszkedett a sziklás hegyoldalon. Tarisznya volt a vállán, abban szárított hús, tűzgyújtó szerszám és nehány pogácsa. Hóna alatt pedig egy cserzett bőrbe göngyölt, hosszúkás csomag, amit olyan nagy gonddal és szeretettel szorított magához, mintha a világ legféltettebb kincsét menekítette volna benne tolvajok elől.
Bár hosszú, fehér talárja szinte beleolvadt a hólepte tájba, szálas alakját mégis felismerte hamar a tihanyi apátság őrszeme, amint lassú, méltóságteljes léptekkel haladt át a befagyott tavon.
– Ott megy a táltos! – rikkantotta el magát a torony őre. – Fogjuk el élve! Vérdíjat fizet érte Veszprémi Gerhard úr!
Csörömpölt a tihanyi zsoldosok fegyverzete a Balaton jegén, de a vén táltos nem indult futásnak. Még csak a fejét sem fordította hátra. Lassú, nyugodt léptekkel haladt a maga útján, keresztül a befagyott tavon a szemközti part biztonságot ígérő, sűrű erdőségei felé. Tudta, hogy sorsa Isten kezében van, s nem ember szándékában.
A távolság egyre szűkült közte s a nyomában szaladó zsoldosok között. Már kőhajításnyira se voltak, s úgy látszott, hogy hamarosan beérik üldözői, amikor egyszerre csak retteneteset dördült lábuk alatt a Balaton, s a tó teljes hosszában, parttól partig meghasadt a jég. A repedés széles árkában meghullámzott a magyar tenger haragos vize, és megállásra kényszerítette az üldözőket.
– Hála néked és áldás, vizeknek Ura! – morogta halkan az öreg táltos, és lassú, nyugodt léptekkel folytatta útját a tavon át, az erdők felé.
Attól a naptól kezdve minden télen meghasad néha hasonló módon a Balaton jege. A nép rianás-nak nevezi ezt a félelmetes tünetet, és vannak még ma is, akik tudni vélik, hogy a Balaton ilyen módon kívánja emlékeztetni a magyarokat arra, hogy az utolsó táltos elhagyta a Badacsony szikláit, s amíg nem tér vissza, addig nem lesz békessége a tó sötét vizének.
Annak a napnak éjszakáján halászember kunyhójában pihent meg az öreg táltos, s másnap ment tovább, keletnek. Akikhez éjszakázni betért, mély tisztelettel fogadták, s ellátták mindennel, amire szüksége volt. De gondteltek voltak a vendéglátók, mert tudták, hogy halálbüntetés vár arra, aki a régi Isten papjainak menedéket ad.
Megjött a tavasz is, mire a vén táltos elérte az alföld füves, mocsaras pusztáit. Juhászok, gulyások, csikósok fogadták be sátoraikba, s vezették tovább, mindég kelet felé, szállásról szállásra. Itt már nem voltak idegen papok, idegen zsoldosok, csupán pusztai magyarok, s az öreg táltos otthon érezte magát közöttük. Mintha csak a régi szép magyar idők tértek volna vissza életébe. Kérlelték is, hogy maradjon. Ígérték, hogy elrejtik úgy, hogy a király emberei soha meg nem lelik. De ő csak rázta a fejét. –
Dolgom van keleten – mondta –, fontos dolgom.
S ment tovább, keletnek. Hosszú, szakadozott fehér talárjában, tarisznyájával a vállán, s azzal a titokzatos, bőrbe csavart, hosszúkás holmival a hóna alatt. Forró nap perzselte, záporeső verte, vihar tépte vedlett talárját. De ment tovább.
Mire elérte a rónaság végét, az erdélyi hegyek lábainál kifogyott minden ereje. Az első tölgyfa alatt összeesett. Mikor újra magához tért, kis fakunyhóban találta magát. A nyitott ajtón át kiláthatott az erdőre. A fák lombja sárgult már. Ősz volt.
Egy asszony hajolt föléje.
– Hol vagyok? – kérdezte az öreg táltos. – És ki vagy te, leányom?
– Látó-asszony vagyok – felelte az asszony –, gyógyítom a népeket, ahogy anyámtól tanultam volt.
– Akkor mennem kell innen – sóhajtott fel a vén táltos és megpróbált felkönyökölni –, még bajt hozok reád, s megégetnek mint boszorkányt.
Az asszony szelíden rámosolygott.
– Jó ideje útban lehetsz, táltos – mondta –, már nem égetnek boszorkányt többé magyarok földjén. Kálmán király törvénybe mondta, hogy nincsenek boszorkányok.
Az öreg táltos hosszasan, elgondolkodva nézett az asszonyra. Aztán csak annyit mondott:
– Bölcs ember lehet ez a Kálmán. Áldja meg őt a magyarok Istene!
– Úgy legyen! – tette hozzá halkan a látó-asszony.
Az öreg táltos ott telelt át az erdei kunyhóban. Mikor a tavaszi csermelyek lehordták a hegyekből a havat, s járhatóvá váltak a gerincek, a látó-asszony átvezette a hegyeken a Maros folyó völgyébe. Innen aztán pásztorkodó erdei népek vezették tovább, Erdély gyönyörű, néma hegyei közé, székelyek földjére. Senki sem kérdezte, hogy hova igyekszik és miért. Tudták, hogy kicsoda, s tudták azt is, hogy tova nyugaton idegen papok és zsoldosok halálra keresik az Öregisten hűséges szolgáit.
Lassanként szűkülni kezdett a Maros széles völgye. Kétoldalon egyre meredekebbek lettek a hegyoldalok, míg végül is a folyó már nem is volt folyó többé, csupán egy kristálytiszta, sebesvízű patak. Eltelt a tavasz, el a nyár is, s az erdők zöldje lassan aranyra változott. Mindössze a fenyő, a székely fenyő őrizte meg színét, magosra tornyosulva fent a gerinceken. Ott, a székely hegyek szívében az öreg táltos egyszerre csak megérezte, hogy útjának végére ért. Hazaérkezett.
Életének utolsó nehány évét fent töltötte a havasban, székely pásztornépek között. Békében élt ott, senki sem zavarta. Ügyes-bajos népek messziről eljártak hozzá tanácsért. A székelyek olyan ügyesen beleillesztették a maguk ősi hitét az új világba, hogy az öreg táltos észre se vette, hogy keresztények között él.
Mikor a székely fadöntő kivágott egy szálfát, bocsánatot kért a testvérfáktól, mert ez volt az ősi szokás. Amikor áldomást ittak, az első loccsantás az anyaföldre ment, és tábortüzeiket földdel oltották ki, sohasem vízzel. Vasárnaponként leballagtak szétszórt erdei szállásaikról a kicsi fatemplomba, ahol a papjuk Jézusról beszélt. De fent a hegyek között szabadon éltek, mint a madarak és észben tartották, hogy az Úr-Isten szépnek és jónak teremtette a világot, s a poklot csak az ember találta ki.
Amikor a vén táltos érezte, hogy elérkezett számára az idő, kiválasztotta a székelyek legjobbját, egy bölcs és bátor erdőlakót, és megkérte, hogy vezesse őt föl a legmagosabb sziklacsúcsra. A székely nem kérdezett semmit, csak szó nélkül elindult a vénember előtt, fölfele egy keskeny, meredek csapáson, fel a tetőre, ahol a gerincek mind egybefutottak az égbe. Azt se kérdezte meg, hogy mit cipelt olyan féltő gonddal a hóna alatt.
A meredek utolsó szakaszán már úgy kellett vigye ölben a vénembert, olyan gyönge volt.
Mikor felértek végre a tetőre, gyöngéden letette az öreg táltost a mohára. Magukban voltak. Felettük a végtelen kék égbolt, alattuk az erdők végeláthatatlan zöldje.
Az öreg táltos lassan elkezdte kigöngyölíteni a cserzett bőrbe csavart, titokzatos holmit, amit annyi sok esztendőn át féltve őrzött. Egy kard acélja csillogott meg a napfényben. Markolata tiszta aranyból volt, és pengéjén az ősi ékírás jelei.
A székely elolvasta a felírást, és térdre roskadt.
– Isten kardja…! – szakadt föl belőle a szó.
– Géza úr ideje óta őrizzük ezt a szent kardot – mondta akadozó hangon az öreg táltos. – Elődeim közül többen életükkel fizettek, amért nem árulták el rejtekének helyét, s én egy életen át bujdostam érette. Most el kell rejtsük itt fent, ahol biztos helyen lehet, és te, fiam, le kell tedd a nagyesküt, ősi szokás szerint, hogy nem árulod el a titkát soha senkinek. Meg kell ígérd azt is, hogy gondját viseled. Évente egyszer fel kell jönnöd ide, egyedül, megtakarítanod, befaggyúznod és tiszta ruhába csavarnod. Gondoskodnod kell majd arról is, hogy amikor a te időd is eljön, legyen valaki méltó arra, hogy átadhasd neki a szent kard titkát és gondozásának felelősségét.
A székely meghajtotta a fejét.
– Esküszöm az élő Istenre, Isten egyszülött fiára, az Úr Jézus Krisztusra – mondta áhítatosan suttogva. Majd fölemelte a fejét és hangja megcsendült keményen.
– És esküszöm a napra meg a holdra, a csillagokra, szelekre, vizekre és a szent anyaföldre, hogy életemmel őrzöm, védelmezem és gondozom Isten Kardját! Földanya ne fogadja be testem, Vízapa lökje ki magából, és átkozott legyen örökre a lelkem, ha megszegném eskümet!
Így történt, pontosan így, azon a régi napon, fent a székely havasban. Azóta századok jöttek és mentek, s a székely népnek ott Erdély hegyei közt kevés békessége volt a századok során. De bármilyen nehéz is volt az élet, mindég volt közöttük valahol a hegyek között egy ember, ugyanabból a vérből való székely, egyszerű hegyi ember, aki apjától vette át a nagy titok tudását, és évente egyszer felment egymagában a havasokba, hogy gondját viselje Isten kardjának. Mikor kivénült, legidősebb fiát vitte föl magával a titkos helyre, letérdeltette, és elmondatta vele ugyanazt az esküt, annak minden szavát, pontosan úgy, ahogy azt az első székely mondta volt el annak idején az utolsó táltos előtt.
Isten kardja ott van ma is valahol, és ma is van valaki, egyetlenegy székely a sok ezer között, akinek kilétét nem tudhatja senki, de aki évente egyszer eltűnik a hegyekben, hogy eleget tegyen egy régi fogadalomnak.
Aki szóról szóra tudja még ma is, nem csupán az eskü minden szavát, de az utolsó táltos búcsúszavait is, amiket annak az első székelynek a fülébe súgott, amikor már olyan közel volt a halálhoz, hogy beszélni is alig tudott:
– „Isten kardja csak akkor csillog majd újra, és vezeti győzelemre megint a hunok s magyarok ivadékait, amikor egyek lesznek újra, mint a hajdani időkben, egy szándék, egy akarat, egy cselekedet, Öregisten parancsa szerint!”
Mindenki tudja ezt ott fent a hegyekben, s mindenki imádkozik érte nap nap után, évről évre, évszázadról évszázadra, hogy ez a nap, amikor egy akarattá válik újra minden magyar, mielőbb eljöjjön.

Wass Albert: Válogatott magyar mondák és népmesék


Letöltés ITT



2010. május 5., szerda

Ezer Székely Leány napja

Az első találkozót 1931-ben rendezték meg Domokos Pál Péter, a csángó kultúrkört feltáró neves etnográfus kezdeményezésére, célja az idegenbe – főként Bukarestbe szolgálni – szakadt székely lányok hagyományainak, nyelvének és népviseletének megőrzése volt.

1931 (Kép forrása: wikipedia.org)

1990-ben a rendezvény - amely a kommunista diktatúra éveiben szünetelni kényszerült - újjáéledt. Bár a szervezést már nem tudták vállalni, de a hagyománynak megfelelően a Szociális Testvérek köszöntötték 1990-ben is a Csíksomlyóra érkezőket. A nevükben Walter Ilona szólt, aki a következő szavakkal fejezte be üdvözlő beszédét: " Jöjjünk ide évről- évre az Ezer Székely Leány napjára, közös szentmiséjén részt venni, magunkba fogadni az élő Istent, hogy belsőleg is megérlelődjünk a ránk bízandó é l e t e k befogadására és felnevelésére! Jöjjünk ide őseink lelkéből meggazdagodni, sajátos kincseinkből megajándékozni másokat és gyarapodni a többiekéből! Jöjjünk ide, hogy dalban, táncban vidám játékban átéljük a közösség megtartó erejét! Jöjjünk, hogy újra visszatérhessen arcunkra a sok keserűségtől megrabolt sajátságos jókedv, vidámság és Öröm."

Ezer Székely Leány napja 2008 (Kép: erdély.ma)

Az "Ezer Székely Leány napja" nemcsak a székelység, de a világ magyarságának egyik jelentős rendezvénye, amelyet méltóképpen kiérdemelte a támogatók bizalmát.
Az "Ezer Székely Leány napja" lehetőséget teremt őseink felszabadult és lendületes élni akarásának, életkedvének megnyilvánulására, hiszen ez, éppen a néptánc, népdal és népzene - és az ehhez nélkülözhetetlen népviselet - közvetítésével tud eljutni hozzánk, és megtapasztalhatóvá válni.

A rendezvény jelmondata (1931): Hitében erős, erkölcsében tiszta és önazonosságában szilárd ifjúságot akarunk.

Az alábbi képgaléria az 1940-es eseményeket örökíti meg.

Várják a kormányzó urat

Csíkszeredai állomáson

Várakozó asszonyok és lányok

Azóta is várnak bennünket

Megérkeztek a magyar katonák...

A megyeháza előtt...

Székely asszonyok

Boldog székelyek

Várakozó csíkszeredaiak

Csíkszereda, 1940. szept. 11. - Várják a honvédeket

Gál Ibolyka albumából való eredeti fényképek 1940 őszén készültek, amikor Csíkszereda is visszatért. Bemutatják a magyar honvédek és a kormányzópár megérkezését, az Ezer székely lányok napját és az Országzászló avatást.


Székely asszonyok

Székelyek

A Kormányzó úr köszöntése

Ünneplők 1940 novemberében

Koszorúzás országzászló-szenteléskor

Csíkszereda, 1940. november, országzászló-szentelés

Országzászló szenteléskor

Tábori mise országzászló-szenteléskor



Ezer Székely Leány napja, 1940





Nagybányai Horthy Miklós megérkezett Csíkszeredába

Forrás: (Hungaria.org, kuruc.info, erdely.ma)

2010. május 3., hétfő

Wass Albert rehabilitációját kezdeményezi a Jobbik

Immár 12 éve nincs köztünk az egyik legnagyobb, ugyanakkor halálában is üldözött magyar író, Wass Albert. A leendő Fidesz-kormánytól elvárom, hogy a magyar állampolgárságának visszaadását megtagadó Horn-Kuncze-rezsim, továbbá a Gyurcsány-Bajnai-rezsimnek elszakított nemzetrészeinket cserbenhagyó kül- és magyarságpolitikájával szakítva lépjen fel az írófejedelem rehabilitálásáért nemzetközi szinten.
Miután az MSZP-től a Fideszig azzal áltattak minket az EU-csatlakozás előtt, hogy Románia uniós tagsága megoldás a jogfosztott erdélyi magyarság ügyében. Látnunk kell, hogy az elmúlt 3 évben a másfél milliós erdélyi magyarság (ahogy a többi elszakított nemzetrész) kollektív kisebbségi jogai, területi és kulturális autonómiája terén semmilyen érdemi előrelépés nem történt. Sőt. A románosítás, a még magyar vagy magyar többségű falvakban, városokban főként a román ortodox egyház vezényletével, állami támogatással tovább folytatódik, románok betelepítése, illetve kedvezményes ingatlanszerzése útján, mint egyfajta "csendes" etnikai tisztogatás. A cél világos: a Székelyföldön még túlnyomó többségben élő tömbmagyarság eltüntetése, hogy aztán területi autonómiáról soha többé ne is álmodhassunk. A magyarellenesség, mint szinte valamennyi trianoni megszálló utódállamban, intézményes.
Egy kisebb, de jelentős fejezete a magyarellenes román hatalom ténykedésének, hogy nem hajlandó még a nyilvánvaló tények és bizonyítékok ellenére sem elismerni: Wass Albert egy távollétében hozott, 1946-os román kommunista vérbírósági végzés, azaz papírfecni dacára nem volt háborús bűnös. Ez persze logikus részükről, hiszen nagy formátumú írónk művei egyenként is óriási erővel bírnak az egészséges magyar nemzettudat fenntartása terén.
Mint ismert, a román "jogállam" egyszerűen megtagadta a lehetőséget a bírósági tisztázásra. Három évvel ezelőtt, 2007 májusában a Kolozs megyei törvényszék az író ügyében benyújtott per-újrafelvételi kérelem befogadását egyszerűen elutasította. Nem csoda, hiszen tisztességes tárgyaláson esélyük sem lett volna a hamis vád érvényben tartására. Az sem zavarta őket, hogy az emigrációba kényszerült Wass Amerikában szigorú vizsgálatokon esett át, az FBI pedig megállapította, hogy nem háborús bűnös. Egyik fia nem is lehetett volna az amerikai hadsereg magas rangú tisztje, ha terhelő tényt találtak volna apja ellen Washingtonban.
Szegedi Csanád - EP-képviselő (Jobbik)
(Kuruc.info)