Kereszthegy
12 éve
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Otthon. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Otthon. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. december 10., kedd
2011. december 24., szombat
Wass Albert: Magyar karácsony az égben
Aki még nem tudott róla, ám tudja meg, hogy amikor lent a földön megszólalnak a karácsonyesti harangok, odafönt a Mennyeknek Országában a legeslegfiatalabb angyalka megráz egy fényes aranycsengőt. Erre a jelre a mennyei palota nagy szárnyas kapui maguktól megnyílnak, s a mennyország összes népe illő sorban betódul a hatalmas kupolaterembe, ahol várja már őket Jézus Király karácsonyfája. Mikor mindenki együtt van már, akkor az Úr Jézus megadja a jelt, s a kiválasztott szentek sorjában meggyújtják a mennyezetig érő karácsonyfán az emlékezés gyertyáit.
Nagy tiszteltetés ám a gyertyagyújtók sorába kerülni s fontos hivatal. Mert ezen múlik, hogy kikről emlékezik meg a mennyország népe azon a karácsonyon. Mikor aztán a gyertyák már mind égnek, akkor az Úr Jézus intésére sorra járulnak az ég lakói a karácsonyfához, s ki-ki ráaggatja a maga imádságát. Ezeket az imádságokat aztán az Úr Jézus megáldja, s szorgos angyalok nyomban aláindulnak velük a földre, hogy szétosszák azok között, akiknek szólnak. Ezek a soha nem hiábavaló, de mindig beteljesülő imádságok a mennyek lakóinak ajándékai a földi emberek számára. Így ünnepelnek odafönt karácsonyt azok, akik közülünk eltávoztak, tudja azt mindenki.
De ebben az esztendőben szokatlan dolog történt odafönt az égben. Már egy héttel karácsony előtt hírvivő angyalok járták sorra a mennyország lakóit s tudatták velük, hogy Jézus Úr parancsára ebben az évben magyar karácsony lesz odafönt.
Ilyesmi még nem történt amióta világ a világ, hogy egyetlen nép javára tartsák az ünnepet s méghozzá egy olyan kicsike, maroknyi nemzetet tiszteljenek meg ezzel, mint a magyar. De Jézus Úr így látta illőnek s helyesnek, s így is történt.
Mikor aztán megszólaltak odalent a földön ma este a karácsonyi harangok, egy szeplős arcú, vézna kis angyalka, aki még egészen új volt odafönt, rendelkezés szerint kezébe vette a fényes aranycsengőt, hogy megadja vele a jelt. Azonban olyan ijedt és elfogódott volt szegényke a nagy megtiszteltetéstől, hogy nyomban el is ejtette a csengőt, amiből aztán egy kis bonyodalom származott. Padlót érve a csengő ugyanis élesen felcsengett egyszer, amitől a szárnyas kapuk nyomban nyílani is kezdtek. Mivel azonban a csengő nyomban el is hallgatott, a kapuk is abbahagyták a nyílást, és a kint várakozók számára csupán egy szűk kis rést hagytak, melyen keresztül csak a soványabbja tudott beférni, a kövérebbje nem. Az újdonsült kis angyalka pedig úgy megszeppent a maga ügyetlenségétől, hogy szégyenében nyomban elszaladt, s elrejtőzött a karácsonyfa lehajló ágai alá.
Az Úr Jézus, látva a bonyodalmat, maga vette föl a csengőt s megrázta jó erősen, amitől nyomban szélesre tárultak a kapuk, s a nép betódulhatott az égi kupolaterembe. Jézus parancsára széles kört hagytak szabadon a karácsonyfa körül az égi magyarok számára, akik utolsónak vonultak be, ünnepélyes elfogódottsággal, hogy elfoglalják a megtisztelő helyet. Mikor aztán mindenki együtt volt, az Úr Jézus megadja a jelt: gyúljanak hát ki az emlékezésnek lángjai a magyar karácsonyfán!
Elsőnek az ősz István király lépett a fához s néma méltósággal gyújtotta rajta az első gyertyát. Sorra követték az Árpád-ház tagjai, Hunyadiak, Zrínyiek, Rákócziak s a többiek mind, hosszú, hosszú sorban. „Pro libertate”, suttogta a nagyságos fejedelem, s Petőfi Sándor keze reszketett, amikor kinyúlt a márciusi ifjak emlékének gyertyája felé. S rendbe kigyúlt az egész magyar történelem, s ott ragyogott pazar fényben a mennyei palota közepén, egész világ csodálatára. S mikor már minden gyertya égett a karácsonyfán, előlépett öreg Csikay Gyuri, esett vállú hajdani kolozsvári cigányprímás, állához emelte kopott hegedűjét, s felsírt a húrokon a magyar „Mennyből az angyal…” De olyan szépen, olyan szívfájdítóan, hogy még az Úr Jézusnak is megkönnyesedett tőle a szeme, s ártatlan kicsi angyalkák a háttérben csupa gyönggyel sírták tele a padlót.
Majd az Úr Jézus jelt adott megint, s rangsor szerint István király lépett oda elsőnek a fához, hogy felaggassa rá a maga ajándékát, földi magyaroknak. Aranytekercsre írott áldásos imádság volt, súlya majd földig húzta le a gyönge ágat. Szent László vitézi erejét, Zrínyi Miklós bölcs megfontoltságát, Rákóczi Ferenc lelkes hitét s Petőfi Sándor lángoló szívét aggatta fára. Úgy megtelt rendre minden ág magyaroknak szóló magyar imádsággal, hogy mire a más nemzetségből valók sorra kerülhettek, már csak úgy roskadozott a fa a tehertől.
Sok-sok időbe került, míg a mennyeknek minden lakója odajárulhatott a karácsonyfa elé a maga ajándékával. Nemzet még ennyi imádságot nem kapott, amióta világ a világ! Mikor aztán az utolsó imádság is rajta csüngött a fán, az Úr Jézus megáldotta valamennyit, s míg a sok nép vonulni kezdett újra kifelé a szárnyas kapukon, szorgos kis angyalok nyomban hozzáfogtak, hogy batyuba kössék a sok égi kincset, s alászálljanak vele kicsi Magyarhonba.
Végül aztán már csak az égi magyarok álltak ott még mindig a magyar karácsonyfa körül, imába mélyülten. Az angyalok elhordták már az utolsó ajándékot is, s a gyertyák is kezdtek csonkig égni, amikor az Úr Jézus szeme hirtelen megakadt valami fehéren, a roppant karácsonyfa alsó ágai között. Jobban odanézett s hát bizony egy kis angyalka köntösének a csücske volt az. Az újdonsült szeplős kis angyalka, aki elejtette az aranycsengőt, kuksolt ott még mindig nagy ijedten. Az Úr Jézus félrehajtotta az ágakat, s kézen fogva elővezette onnan a szeplős kis angyalt. „Hát te minek bújtál oda?” – kérdezte tőle mosolyogva. „Restellem magamat” – vallotta be a szeplős. – „Elfelejtettem volt azt a csengőt, lássa.” „Oh, hát te voltál az!” – nevetett az Úr. „Ne búsulj semmit, megtörténik az ilyesmi mással is. De téged még nem láttalak itt eddig. Mi a neved? Honnan jöttél s mikor?” „Katika a nevem s Budapestről jöttem – felelte a vézna, szeplős kicsi angyal – november negyedikén, Uram.
Néhány pillanatig mély-mély csönd volt a nagy kupolateremben. Az égi magyarok mind a vézna kicsi angyalkát nézték, s valamennyinek könnyes volt a szeme. Aztán Jézus szelíd hangja törte meg a csendet. „Isten hozott, Katika” – mondta jóságosan, s keze gyöngéden megsimogatta a kis szöszke fejet. „Aztán küldtél-e te is ajándékot Budapestre a tieidnek?” „Küldtem, Uram” – felelte Katika, s elpirult a szeplői alatt. „Aztán mit küldtél?” – kíváncsiskodott az Úr Jézus. „Szép ünnepi imádságot szüleidnek, kis testvérkéidnek?” A kicsi angyal képe még pirosabbra gyúlt. „Nem imádságot küldtem” – vallotta be szégyenkezve. Az Úr Jézus igen nagyon elcsodálkozott. „Nem-e? Hát mi egyebet lehet küldeni innen?” „Kenyeret” – felelte szepegve Katika. „Szép fehér égi kenyeret. Minden nap félretettem, amit nekem adtak itt. Hiszen én kapok még máskor is” – tette hozzá bizalmasan. „S ha nem, hát az se baj. De odalent Budapesten nincsen fehér kenyér, régóta már…”
Mély, döbbent csönd volt, szentek, angyalok pisszenni se mertek. Hiszen ilyesmi még nem történt emlékezet óta, hogy valaki kegyes imádság helyett kenyeret küldött volna alá a mennyországból.
Aztán az Úr Jézus lehajolt s homlokon csókolta a kislányt. „Jól tetted, Katika”, mondta halkan s lopva kitörölt egy tolakodó könnycseppet a szeméből, „sokszor a kenyér a legszebb imádság. Én is azt adtam egyszer az én népemnek, amikor lent jártam a Földön. Kenyeret.”
Valahol a meghatottan álló magyarok sorában egy öreg nagymamából kitört az elfojtott zokogás. Katika kitépte magát az Úr Jézus karjaiból, odafutott az öregasszonyhoz és két vézna karjával átölelte. „Ne sírj, nagymama!” – kiáltotta hangos, csengő angyalka-hangon, mely egyszeribe betöltötte az egész mennyországot – „Apuék nem éheznek többet odalent! A mennyei kenyér, amit küldtem, meglásd, eltart sokáig!”
Az Úr Jézus mosolygott. S mosolyától, bizony, akár hiszik, akár nem: kisütött a nap Magyarország fölött!
Wass Albert
Nagy tiszteltetés ám a gyertyagyújtók sorába kerülni s fontos hivatal. Mert ezen múlik, hogy kikről emlékezik meg a mennyország népe azon a karácsonyon. Mikor aztán a gyertyák már mind égnek, akkor az Úr Jézus intésére sorra járulnak az ég lakói a karácsonyfához, s ki-ki ráaggatja a maga imádságát. Ezeket az imádságokat aztán az Úr Jézus megáldja, s szorgos angyalok nyomban aláindulnak velük a földre, hogy szétosszák azok között, akiknek szólnak. Ezek a soha nem hiábavaló, de mindig beteljesülő imádságok a mennyek lakóinak ajándékai a földi emberek számára. Így ünnepelnek odafönt karácsonyt azok, akik közülünk eltávoztak, tudja azt mindenki.
De ebben az esztendőben szokatlan dolog történt odafönt az égben. Már egy héttel karácsony előtt hírvivő angyalok járták sorra a mennyország lakóit s tudatták velük, hogy Jézus Úr parancsára ebben az évben magyar karácsony lesz odafönt.
Ilyesmi még nem történt amióta világ a világ, hogy egyetlen nép javára tartsák az ünnepet s méghozzá egy olyan kicsike, maroknyi nemzetet tiszteljenek meg ezzel, mint a magyar. De Jézus Úr így látta illőnek s helyesnek, s így is történt.
Mikor aztán megszólaltak odalent a földön ma este a karácsonyi harangok, egy szeplős arcú, vézna kis angyalka, aki még egészen új volt odafönt, rendelkezés szerint kezébe vette a fényes aranycsengőt, hogy megadja vele a jelt. Azonban olyan ijedt és elfogódott volt szegényke a nagy megtiszteltetéstől, hogy nyomban el is ejtette a csengőt, amiből aztán egy kis bonyodalom származott. Padlót érve a csengő ugyanis élesen felcsengett egyszer, amitől a szárnyas kapuk nyomban nyílani is kezdtek. Mivel azonban a csengő nyomban el is hallgatott, a kapuk is abbahagyták a nyílást, és a kint várakozók számára csupán egy szűk kis rést hagytak, melyen keresztül csak a soványabbja tudott beférni, a kövérebbje nem. Az újdonsült kis angyalka pedig úgy megszeppent a maga ügyetlenségétől, hogy szégyenében nyomban elszaladt, s elrejtőzött a karácsonyfa lehajló ágai alá.
Az Úr Jézus, látva a bonyodalmat, maga vette föl a csengőt s megrázta jó erősen, amitől nyomban szélesre tárultak a kapuk, s a nép betódulhatott az égi kupolaterembe. Jézus parancsára széles kört hagytak szabadon a karácsonyfa körül az égi magyarok számára, akik utolsónak vonultak be, ünnepélyes elfogódottsággal, hogy elfoglalják a megtisztelő helyet. Mikor aztán mindenki együtt volt, az Úr Jézus megadja a jelt: gyúljanak hát ki az emlékezésnek lángjai a magyar karácsonyfán!
Elsőnek az ősz István király lépett a fához s néma méltósággal gyújtotta rajta az első gyertyát. Sorra követték az Árpád-ház tagjai, Hunyadiak, Zrínyiek, Rákócziak s a többiek mind, hosszú, hosszú sorban. „Pro libertate”, suttogta a nagyságos fejedelem, s Petőfi Sándor keze reszketett, amikor kinyúlt a márciusi ifjak emlékének gyertyája felé. S rendbe kigyúlt az egész magyar történelem, s ott ragyogott pazar fényben a mennyei palota közepén, egész világ csodálatára. S mikor már minden gyertya égett a karácsonyfán, előlépett öreg Csikay Gyuri, esett vállú hajdani kolozsvári cigányprímás, állához emelte kopott hegedűjét, s felsírt a húrokon a magyar „Mennyből az angyal…” De olyan szépen, olyan szívfájdítóan, hogy még az Úr Jézusnak is megkönnyesedett tőle a szeme, s ártatlan kicsi angyalkák a háttérben csupa gyönggyel sírták tele a padlót.
Majd az Úr Jézus jelt adott megint, s rangsor szerint István király lépett oda elsőnek a fához, hogy felaggassa rá a maga ajándékát, földi magyaroknak. Aranytekercsre írott áldásos imádság volt, súlya majd földig húzta le a gyönge ágat. Szent László vitézi erejét, Zrínyi Miklós bölcs megfontoltságát, Rákóczi Ferenc lelkes hitét s Petőfi Sándor lángoló szívét aggatta fára. Úgy megtelt rendre minden ág magyaroknak szóló magyar imádsággal, hogy mire a más nemzetségből valók sorra kerülhettek, már csak úgy roskadozott a fa a tehertől.
Sok-sok időbe került, míg a mennyeknek minden lakója odajárulhatott a karácsonyfa elé a maga ajándékával. Nemzet még ennyi imádságot nem kapott, amióta világ a világ! Mikor aztán az utolsó imádság is rajta csüngött a fán, az Úr Jézus megáldotta valamennyit, s míg a sok nép vonulni kezdett újra kifelé a szárnyas kapukon, szorgos kis angyalok nyomban hozzáfogtak, hogy batyuba kössék a sok égi kincset, s alászálljanak vele kicsi Magyarhonba.
Végül aztán már csak az égi magyarok álltak ott még mindig a magyar karácsonyfa körül, imába mélyülten. Az angyalok elhordták már az utolsó ajándékot is, s a gyertyák is kezdtek csonkig égni, amikor az Úr Jézus szeme hirtelen megakadt valami fehéren, a roppant karácsonyfa alsó ágai között. Jobban odanézett s hát bizony egy kis angyalka köntösének a csücske volt az. Az újdonsült szeplős kis angyalka, aki elejtette az aranycsengőt, kuksolt ott még mindig nagy ijedten. Az Úr Jézus félrehajtotta az ágakat, s kézen fogva elővezette onnan a szeplős kis angyalt. „Hát te minek bújtál oda?” – kérdezte tőle mosolyogva. „Restellem magamat” – vallotta be a szeplős. – „Elfelejtettem volt azt a csengőt, lássa.” „Oh, hát te voltál az!” – nevetett az Úr. „Ne búsulj semmit, megtörténik az ilyesmi mással is. De téged még nem láttalak itt eddig. Mi a neved? Honnan jöttél s mikor?” „Katika a nevem s Budapestről jöttem – felelte a vézna, szeplős kicsi angyal – november negyedikén, Uram.
Néhány pillanatig mély-mély csönd volt a nagy kupolateremben. Az égi magyarok mind a vézna kicsi angyalkát nézték, s valamennyinek könnyes volt a szeme. Aztán Jézus szelíd hangja törte meg a csendet. „Isten hozott, Katika” – mondta jóságosan, s keze gyöngéden megsimogatta a kis szöszke fejet. „Aztán küldtél-e te is ajándékot Budapestre a tieidnek?” „Küldtem, Uram” – felelte Katika, s elpirult a szeplői alatt. „Aztán mit küldtél?” – kíváncsiskodott az Úr Jézus. „Szép ünnepi imádságot szüleidnek, kis testvérkéidnek?” A kicsi angyal képe még pirosabbra gyúlt. „Nem imádságot küldtem” – vallotta be szégyenkezve. Az Úr Jézus igen nagyon elcsodálkozott. „Nem-e? Hát mi egyebet lehet küldeni innen?” „Kenyeret” – felelte szepegve Katika. „Szép fehér égi kenyeret. Minden nap félretettem, amit nekem adtak itt. Hiszen én kapok még máskor is” – tette hozzá bizalmasan. „S ha nem, hát az se baj. De odalent Budapesten nincsen fehér kenyér, régóta már…”
Mély, döbbent csönd volt, szentek, angyalok pisszenni se mertek. Hiszen ilyesmi még nem történt emlékezet óta, hogy valaki kegyes imádság helyett kenyeret küldött volna alá a mennyországból.
Aztán az Úr Jézus lehajolt s homlokon csókolta a kislányt. „Jól tetted, Katika”, mondta halkan s lopva kitörölt egy tolakodó könnycseppet a szeméből, „sokszor a kenyér a legszebb imádság. Én is azt adtam egyszer az én népemnek, amikor lent jártam a Földön. Kenyeret.”
Valahol a meghatottan álló magyarok sorában egy öreg nagymamából kitört az elfojtott zokogás. Katika kitépte magát az Úr Jézus karjaiból, odafutott az öregasszonyhoz és két vézna karjával átölelte. „Ne sírj, nagymama!” – kiáltotta hangos, csengő angyalka-hangon, mely egyszeribe betöltötte az egész mennyországot – „Apuék nem éheznek többet odalent! A mennyei kenyér, amit küldtem, meglásd, eltart sokáig!”
Az Úr Jézus mosolygott. S mosolyától, bizony, akár hiszik, akár nem: kisütött a nap Magyarország fölött!
Wass Albert
2011. április 22., péntek
2011. február 7., hétfő
2010. december 23., csütörtök
2010. október 12., kedd
2010. augusztus 9., hétfő
Bartis Ferenc: És mégis élünk!
Bartis Ferenc ezt a versét Kolozsváron, a házsongrádi temetőben szervezett tömegtüntetésen, 1956. november 1-én szavalta el Dsida Jenő, Reményik Sándor és Brassai Sámuel sírjánál. Bartist külön ezért a verséért a Román Katonai Törvényszék 7 év börtönre ítélte.
Széttépve és összetörten,
Győzelmektől meggyötörten,
Már magzatként bajba-ölten,
Vándor bölcső-temetőkben ?
És mégis élünk!
Dobra vernek minden vágyat:
Árverezés a vasárnap.
Nászunkra is gyászhír támad:
Üresek a gyermekágyak ?
És mégis élünk!
Elvadult a dulok lelke,
Kórót terem tarló, mezsgye:
Pusztul a föld egyre-egyre,
Hull a szikla tenyerünkbe ?
És mégis élünk!
Fogaskerék, futószalag:
Egyik elmegy, másik marad.
Bölcsőnk, sírunk porrá szakad:
Zokognak a kövek, szavak ?
És mégis élünk!
Hogyha sírunk: kiröhögnek!
Hogyha küzdünk: fel is kötnek!
Hogyha kérünk: odalöknek
Történelmi kárörömnek! ?
És mégis élünk!
Magyar, szavad világ értse:
Anyanyelvünk létünk vére!
Anyánk szíve tetemére
Átok zúdult: vége, vége ?
És mégis élünk!
2010. július 22., csütörtök
Virtuális séta a Székely Nemzeti Múzeumban
A Székely Nemzeti Múzeum főbejáratának felirata
Aki teheti, látogasson el Sepsiszentgyörgyre, hogy megtekinthesse élőben, de addig is az alábbi linkre klikkelve bejuthattok a Székely Nemzeti Múzeumba és tehettek egy virtuális sétát!
Használjátok majd a kis ikonokat és a megjelenő színes pontokat! Így nem csupán a múzeum külső, hanem a belső, pazar, gazdag világában is gyönyörködhettek!
A Székely Nemzeti Múzeum
2010. július 8., csütörtök
Az én demokráciám
Azt mondják, hogy egy demokratikus ország állampolgára vagyok. Van szavazati jogom, vannak különféle jogaim és kötelezettségeim. Mindezekkel egy számomra idegen állam ruházott fel, melyhez én nem lehetek lojális, hiszen egy másik nemzethez tartozok. Népem a magyar, kultúrám, hagyományaim, értékrendem, életszemléletem is magyar.
2010-et írunk épp, vannak országok, ahol háború folyik – sokszor harcmezőn, máshol csak interneten virtuálisan. Ilyen világ ez, és már nem is csodálkozok rajta. Többségében demokratikus országok határolják azt az államot is ahol élek, sőt a világ legtöbb országa mára már demokratikus országgá züllött.
A történelem folyamán számos rendszer váltotta egymást kezdve az isteni alapú teokratikus államformától el egészen a feudális társadalmakon a kapitalista-szocialista-demokratikus államformákig. A modern demokrácia már közel sem az, amit a görögök annak idején oly magas szinten műveltek. Akkor a nép uralmát értették a demokrácia alatt: a választójoggal rendelkező egyének beleszólhattak a vezetésbe szavazatuk által, képviselőket választottak, akik érdekeiket védték. Ma is mintha ilyesmi lenne. Illetve mégse. Ma már a szavazat nem sokat jelent. Az történik, aminek történnie kell, ma már mindent ki lehet forgatni, mindent megvásárolni, manapság minden az érdekek gyűrűjében vergődik.
Az én demokráciám nem ilyen. Én irtózom a demokráciától. És ilyenkor csak magamnak teszem fel a kérdést, hogy mi nem működik, mi a baj a híres-hírhedt népuralommal kapcsolatban. Talán az egész emberi társadalom rossz irányba indult el, olyan dolgok érdeklik, amik régen nem voltak az első helyen. A korai társadalmak embere a saját létfenntartását helyezte előtérbe, levadászta, begyűjtötte a napi élelmét, óvta családját, próbálta életét könnyebbé tenni. Hasonló egyedekkel közösségekbe tömörült, megpróbálta életkörnyezetét a számára legmegfelelőbben kialakítani. Ha érdekekkel ütközött, megvédte övéit, primitív háborúkat vívott. Az emberi társadalmak fejlettebb szintjén ugyanez volt tapasztalható, csak ott már városállamok, primitív államok, birodalmak érdekei ütköztek. Ma is ez van, nehogy azt higgye senki, hogy valamivel is fejlettebbek lennénk – csupán a módszerek és a célok változtak napjainkra. A középkor embere sokszor a vallást helyezte előtérbe: Isten országát építgette a saját földi léte helyett. A szent inkvizíció nevében boszorkányokat égettek, bort prédikáló papok háborúkat viseltek. Királyok uralkodtak, védték saját népük érdekét, még akkor is, ha őket nem választották, hanem örökségükbe beleszülettek.
Háború háborút követett, és lassan eljutottunk egy olyan „fejlett” szintre, amikor szinte mindent szabad. Ma már az információ szabadon áramlik, az ember saját életét is könnyebbé tette találmányai által. Ki tudja aknázni a természeti kincseket, tönkre tudja tenni néhány atomfegyverrel a saját világát is, ha úgy adódna. Mára már Isten se jelent sokat. Megjelent viszont egy új isten, amit szinte mindenki imád, ha akarja, ha nem. Mert nélküle a világ, már el se képzelhető. Ez a pénz.
A modern demokrácia már nem jelent egyebet, mint a pénz uralmát. A pénz nem egyéb, mint befolyás, hatalom, mások kizsákmányolása és nyomorba döntése. A pénz nevében születnek a döntések. A pénz az, ami uralkodik valakik helyett.
Az én demokráciám távol áll a pénz uralmától. Egy olyan világot szeretnék élni, ahol nem dönti el senki rólam, hogy én mennyit érek, mennyit fizetnek értem: mennyi az én pénzpiaci értékem. Engem pedig olyan értékek érdekelnek, amik nem mérhetőek pénzben: csend, harmónia, a természet zenéje, a szellemi értékeink, évezredes hagyományaink, múltunk.
Az én demokráciám egy csendes magányos demokrácia, ahol nem mondják meg nekem, hogy mi a feladatom, mikor van a határidő, hogy azt elvégezzem, és mennyi a jutalmam az elvégzett feladat függvényében. Mikor nem kell semmit eladnom azért, hogy élhessek. Főleg a becsületemet nem kell eladnom vagy csak kockára tennem.
Az ideális demokrácia számomra egy olyan emberi világot jelent, ahol békésen megférnek egymás mellett az emberek, senki nem vágyik a másikéra, nem akarja se jó se rossz értelemben a másikat felülmúlni. Nincsen háborúskodás. Ez messze nem az „élni és élni-hagyni”-elv kifordított változata. Az már a szabadelvűség mezsgyéjére való tévedést tételezné fel, ami ugyancsak egy ártalmas és kifordított világba vezet.
A demokráciát egy hasonlattal példáznám legszívesebben: a demokrácia olyan, mint egy erdei kicsi házikó. Van, akinek ez nyugalmat nyújt, van, aki nem elégszik meg vele, engedélyek alapján átépíti, kibővíti palotává, erődítménnyé változtatja. Ellenséges embereknek ismét szemet szúrhat: leégetik. A demokrácia olyan, mint egy ház: keret ahhoz, hogy az ember védettebben, boldogan élhessen saját világában. Az én demokráciám is egy ilyen erdei kicsi ház: körös-körül erdővel övezve, madárdallal, állatokkal, tiszta vizű hegyi kis patakokkal. Nem kívánom a mások több kilométerre eső – ugyancsak békés – házikóját, hiszen az enyém elegendő a magam és családom számára. Persze vannak, akik összevásárolnak több ilyen házikót, eladják-kiadják, pénzt keresnek rajta, amin újabb házakat vehetnek, azt újra kiadhatják és még több pénzt keresnek ezzel. Ez őket biztos boldoggá teszi.
Az én demokráciámban elegendő az az egyetlen ház, ami hozzám tartozik: amiben jól érzem magam. Ha az idő kárt tesz benne, kijavítom, hogy gyermekeim számára is otthont jelentsen majd.
Persze mindez csak gondolatban létezhet. Mivel emberek vagyunk, különbözünk, másképp gondolkodunk, más az értékrendünk, más valami jelent boldogságot. Ezért a demokrácia is egy nagyon tág fogalom, amibe sok minden belefér: van, akinek demokrácia az, hogy sok háza legyen, van, akinek az, hogy csak egy. Van, akit a madárdal tesz boldoggá, mást az, hogy embereket szenvedni lát. Van, aki a háborúban leli örömét, van, aki a békében. És mint már tudjuk, háború nem csak csatatereket folyhat.
Az én demokráciám egy csendes demokrácia. Nem veszem meg, amit rám akarnak tukmálni a házalók. Hagyom, hadd pukkadjanak meg, ha rájuk romlik a portékájuk. Nem veszem meg a legújabb mobiltelefont, ha egy régebbi változattal is érvényesülni tudok. Nem nézem meg a legújabb horrorfilmet, amit méregdrágán leforgattak, ha engem inkább a csend érdekel. És nem nézek a legújabb autó után sem, ami elrobog előttem, ha nekem egy séta sokkal nagyobb örömet okoz.
Az én demokráciám egy csendes demokrácia. Önmagam demokráciája. Demokratikus.
Csiki Árpád
A pályázatunkra beküldött írás.
Cím: palyazat@erdely.ma
Beküldési határidő: 2010. július 31.
2010-et írunk épp, vannak országok, ahol háború folyik – sokszor harcmezőn, máshol csak interneten virtuálisan. Ilyen világ ez, és már nem is csodálkozok rajta. Többségében demokratikus országok határolják azt az államot is ahol élek, sőt a világ legtöbb országa mára már demokratikus országgá züllött.
A történelem folyamán számos rendszer váltotta egymást kezdve az isteni alapú teokratikus államformától el egészen a feudális társadalmakon a kapitalista-szocialista-demokratikus államformákig. A modern demokrácia már közel sem az, amit a görögök annak idején oly magas szinten műveltek. Akkor a nép uralmát értették a demokrácia alatt: a választójoggal rendelkező egyének beleszólhattak a vezetésbe szavazatuk által, képviselőket választottak, akik érdekeiket védték. Ma is mintha ilyesmi lenne. Illetve mégse. Ma már a szavazat nem sokat jelent. Az történik, aminek történnie kell, ma már mindent ki lehet forgatni, mindent megvásárolni, manapság minden az érdekek gyűrűjében vergődik.
Az én demokráciám nem ilyen. Én irtózom a demokráciától. És ilyenkor csak magamnak teszem fel a kérdést, hogy mi nem működik, mi a baj a híres-hírhedt népuralommal kapcsolatban. Talán az egész emberi társadalom rossz irányba indult el, olyan dolgok érdeklik, amik régen nem voltak az első helyen. A korai társadalmak embere a saját létfenntartását helyezte előtérbe, levadászta, begyűjtötte a napi élelmét, óvta családját, próbálta életét könnyebbé tenni. Hasonló egyedekkel közösségekbe tömörült, megpróbálta életkörnyezetét a számára legmegfelelőbben kialakítani. Ha érdekekkel ütközött, megvédte övéit, primitív háborúkat vívott. Az emberi társadalmak fejlettebb szintjén ugyanez volt tapasztalható, csak ott már városállamok, primitív államok, birodalmak érdekei ütköztek. Ma is ez van, nehogy azt higgye senki, hogy valamivel is fejlettebbek lennénk – csupán a módszerek és a célok változtak napjainkra. A középkor embere sokszor a vallást helyezte előtérbe: Isten országát építgette a saját földi léte helyett. A szent inkvizíció nevében boszorkányokat égettek, bort prédikáló papok háborúkat viseltek. Királyok uralkodtak, védték saját népük érdekét, még akkor is, ha őket nem választották, hanem örökségükbe beleszülettek.
Háború háborút követett, és lassan eljutottunk egy olyan „fejlett” szintre, amikor szinte mindent szabad. Ma már az információ szabadon áramlik, az ember saját életét is könnyebbé tette találmányai által. Ki tudja aknázni a természeti kincseket, tönkre tudja tenni néhány atomfegyverrel a saját világát is, ha úgy adódna. Mára már Isten se jelent sokat. Megjelent viszont egy új isten, amit szinte mindenki imád, ha akarja, ha nem. Mert nélküle a világ, már el se képzelhető. Ez a pénz.
A modern demokrácia már nem jelent egyebet, mint a pénz uralmát. A pénz nem egyéb, mint befolyás, hatalom, mások kizsákmányolása és nyomorba döntése. A pénz nevében születnek a döntések. A pénz az, ami uralkodik valakik helyett.
Az én demokráciám távol áll a pénz uralmától. Egy olyan világot szeretnék élni, ahol nem dönti el senki rólam, hogy én mennyit érek, mennyit fizetnek értem: mennyi az én pénzpiaci értékem. Engem pedig olyan értékek érdekelnek, amik nem mérhetőek pénzben: csend, harmónia, a természet zenéje, a szellemi értékeink, évezredes hagyományaink, múltunk.
Az én demokráciám egy csendes magányos demokrácia, ahol nem mondják meg nekem, hogy mi a feladatom, mikor van a határidő, hogy azt elvégezzem, és mennyi a jutalmam az elvégzett feladat függvényében. Mikor nem kell semmit eladnom azért, hogy élhessek. Főleg a becsületemet nem kell eladnom vagy csak kockára tennem.
Az ideális demokrácia számomra egy olyan emberi világot jelent, ahol békésen megférnek egymás mellett az emberek, senki nem vágyik a másikéra, nem akarja se jó se rossz értelemben a másikat felülmúlni. Nincsen háborúskodás. Ez messze nem az „élni és élni-hagyni”-elv kifordított változata. Az már a szabadelvűség mezsgyéjére való tévedést tételezné fel, ami ugyancsak egy ártalmas és kifordított világba vezet.
A demokráciát egy hasonlattal példáznám legszívesebben: a demokrácia olyan, mint egy erdei kicsi házikó. Van, akinek ez nyugalmat nyújt, van, aki nem elégszik meg vele, engedélyek alapján átépíti, kibővíti palotává, erődítménnyé változtatja. Ellenséges embereknek ismét szemet szúrhat: leégetik. A demokrácia olyan, mint egy ház: keret ahhoz, hogy az ember védettebben, boldogan élhessen saját világában. Az én demokráciám is egy ilyen erdei kicsi ház: körös-körül erdővel övezve, madárdallal, állatokkal, tiszta vizű hegyi kis patakokkal. Nem kívánom a mások több kilométerre eső – ugyancsak békés – házikóját, hiszen az enyém elegendő a magam és családom számára. Persze vannak, akik összevásárolnak több ilyen házikót, eladják-kiadják, pénzt keresnek rajta, amin újabb házakat vehetnek, azt újra kiadhatják és még több pénzt keresnek ezzel. Ez őket biztos boldoggá teszi.
Az én demokráciámban elegendő az az egyetlen ház, ami hozzám tartozik: amiben jól érzem magam. Ha az idő kárt tesz benne, kijavítom, hogy gyermekeim számára is otthont jelentsen majd.
Persze mindez csak gondolatban létezhet. Mivel emberek vagyunk, különbözünk, másképp gondolkodunk, más az értékrendünk, más valami jelent boldogságot. Ezért a demokrácia is egy nagyon tág fogalom, amibe sok minden belefér: van, akinek demokrácia az, hogy sok háza legyen, van, akinek az, hogy csak egy. Van, akit a madárdal tesz boldoggá, mást az, hogy embereket szenvedni lát. Van, aki a háborúban leli örömét, van, aki a békében. És mint már tudjuk, háború nem csak csatatereket folyhat.
Az én demokráciám egy csendes demokrácia. Nem veszem meg, amit rám akarnak tukmálni a házalók. Hagyom, hadd pukkadjanak meg, ha rájuk romlik a portékájuk. Nem veszem meg a legújabb mobiltelefont, ha egy régebbi változattal is érvényesülni tudok. Nem nézem meg a legújabb horrorfilmet, amit méregdrágán leforgattak, ha engem inkább a csend érdekel. És nem nézek a legújabb autó után sem, ami elrobog előttem, ha nekem egy séta sokkal nagyobb örömet okoz.
Az én demokráciám egy csendes demokrácia. Önmagam demokráciája. Demokratikus.
Csiki Árpád
A pályázatunkra beküldött írás.
Cím: palyazat@erdely.ma
Beküldési határidő: 2010. július 31.
Megjelent itt: erdely.ma
2010. május 2., vasárnap
Anyák napjára
"Valaki egy széket tolt oda, és ő leült a székre. És arra gondolt: le kellene festeni mamikát. És arra gondolt: lefestettem az életben száz és száz asszonyt, de mamikát soha. Miért? Miért, hogy éppen a legkedvesebbet, a legszebbet nem? Miért? Az ember annyi mindenre gondol az életben, csak arra nem, ami fontos. Az ember képeket fest, mindenről, mindenkiről, csak éppen arról nem, aki a legtöbb, aki a legfontosabb, aki a legszebb. Miért?" (Wass Albert)
Kratzer Karl Edler: Anya gyermekével
Cikk forrása ITT
Kratzer Karl Edler: Anya gyermekével
Cikk forrása ITT
2010. április 24., szombat
2010. március 7., vasárnap
2010. március 4., csütörtök
Várbemutató – Zete vára (Cikkem az erdely.ma oldalon)
Kis terjedelmű sasfészek volt. Északi oldala szélesebb körív, hegynyak felé, keskenyebb, itt a Deság hegye a leginkább megközelíthető, itt hármas fal és sáncok adták az erősségét a várnak, a majdnem függőleges hegyhomlok, a hosszabb, jobb és baloldalt egy-egy erősített fallal védték. Jelenleg kevés maradványa van, a leomlott falak domborulata észlelhető.
(...)
Zeta várának mondája
A monda szerint a várat egy Zeta nevű büszke nagyúr építette, nem sokkal az után, hogy a magyarok keresztény hitre kezdtek térni. Fényes, nagy palotája volt neki Cseleházán, azt azonban földig rombolta és várat épített a falu feletti hegyen, hogy ne tudják ráerőltetni az új vallást.
Zetának két lánya és egy fia volt. A lányok fenn laktak a várban, de a fiú ritkán ült otthon, sok háború volt, állandóan csatákban vitézkedett. Sokáig hírt sem hallottak felőle, aztán váratlanul hazajött. De akkor már áttért a keresztény hitre. Próbálta rábírni konok apját és lánytestvéreit, térjenek át ők is az új hitre. Ők azonban hajthatatlanok maradtak. A büszke várúr megátkozta az ősi hitét megtagadó fiát és új Istenét. Abban a pillanatban akkorát dördült az ég, hogy a szikla megrendült belé, a büszke vár összeomlott maga alá temetve az öreg Zetát és két lányát. Csak a fiú menekült meg: fehér lovával leugratott a vár fokáról, és semmi baja nem esett. Az összeomlott vár maga alá temette a dölyfös nagyúr rengeteg kincsét is. Az omladék alatt, nehéz vasajtó mögött van ma is Zeta tengersok kincse. Ez a vasajtó minden évben egyszer megnyílik, Szent György napjának éjjelén…
Sok száz esztendő múlt el Zeta várának összeomlása óta, s Szent György napján sok ember próbált már szerencsét, de aki egyszer bement a vasajtón, többé nem került vissza. Mind azt szerették volna, hogy a tenger kincset egyszerre hozhassák ki. Ám mire összeszedték a
(...)
Zeta várának mondája
A monda szerint a várat egy Zeta nevű büszke nagyúr építette, nem sokkal az után, hogy a magyarok keresztény hitre kezdtek térni. Fényes, nagy palotája volt neki Cseleházán, azt azonban földig rombolta és várat épített a falu feletti hegyen, hogy ne tudják ráerőltetni az új vallást.
Zetának két lánya és egy fia volt. A lányok fenn laktak a várban, de a fiú ritkán ült otthon, sok háború volt, állandóan csatákban vitézkedett. Sokáig hírt sem hallottak felőle, aztán váratlanul hazajött. De akkor már áttért a keresztény hitre. Próbálta rábírni konok apját és lánytestvéreit, térjenek át ők is az új hitre. Ők azonban hajthatatlanok maradtak. A büszke várúr megátkozta az ősi hitét megtagadó fiát és új Istenét. Abban a pillanatban akkorát dördült az ég, hogy a szikla megrendült belé, a büszke vár összeomlott maga alá temetve az öreg Zetát és két lányát. Csak a fiú menekült meg: fehér lovával leugratott a vár fokáról, és semmi baja nem esett. Az összeomlott vár maga alá temette a dölyfös nagyúr rengeteg kincsét is. Az omladék alatt, nehéz vasajtó mögött van ma is Zeta tengersok kincse. Ez a vasajtó minden évben egyszer megnyílik, Szent György napjának éjjelén…
Sok száz esztendő múlt el Zeta várának összeomlása óta, s Szent György napján sok ember próbált már szerencsét, de aki egyszer bement a vasajtón, többé nem került vissza. Mind azt szerették volna, hogy a tenger kincset egyszerre hozhassák ki. Ám mire összeszedték a
sok kincset és kifelé indultak, a vasajtó már bezárult, s többé nem látták az áldott napsütést. Élt azonban 200 évvel ezelőtt egy Botházi nevű ember, aki elhatározta, vele nem fog megtörténni ugyanaz, mert ő csak egy tarisznya aranyat hoz majd ki. Eljött Szent György napja, éjfélkor szörnyű nagy lángokat vetett a vasajtó és mindjárt ki is nyílt, rettentő dübörgéssel. Botházi ott volt idejében, be is lépett nagy bátran. Szeme-szája elállt a csodálkozástól: a nagy pince tele volt arannyal, ezüsttel, gyémánttal, szinte megvakult a csillogástól. A nagy halom kincs tövében Zeta lányai aranyhímet varrtak. Serényen nekifogott és egykettőre telemarkolta tarisznyáját arannyal. De a kapzsiság ördöge nem hagyta nyugton, lekapta fejéről a kucsmáját és telemerte azt is. Aztán még a zsebébe is gyömöszölt két marék kincset. Csak akkor tért észhez, amikor a lányok megkérdezték, velük akar-e maradni. Futott ki a pincéből, ahogy csak bírt. De éppen akkor, amikor fél lábbal már kilépett az ajtón, nagy robajjal becsapódott a vasajtó s odacsípte a másik lábát. Kihozta a kincset, de egyik lába ott maradt. Meggazdagodott Botházi, de nem volt Isten áldása rajta: ahogy jött, úgy el is ment a sok pénz, s Botházinak nem maradt semmije, csak csúfneve: Sánta Botházi. Azóta békén varrhatnak aranyhímet Zeta lányai, nem háborgatja őket senki.
Teljes cikk ITT.
Teljes cikk ITT.
2010. február 19., péntek
Köztünk élő ősmagyar – VIDEÓ
Mindenki egyszerűen Bélabának szólítja. Pedig nem hajlott hátú, idősödő öregemberről van szó. Hanem egy életvitelében, életmódjában is hagyományőrző fiatalemberről, Tölgyesi Béláról.
A fiatalember többek között rézművességgel foglalkozik. Hobbija egyben munkája is. A honfoglaláskori motívumok jelentését így magyarázza: „Ezek az övek, meg az öveken levő veretek rangjelzések. A bal comb fölött lecsüngő résből lehetett látni, hogy kinek hány verete van, milyen anyagból készült, hogy milyen a társadalomban betöltött szerepe, vagy a családban."
Őseinkhez hasonlóan Tölgyesi Béla sem bízza a véletlenre a férfiarc díszének, bajszának formáját. Méhviaszból, zsírból és illóolajból főzött bajuszkenőcsének köszönhetően igazi magyarbajszot varázsol néhány perc alatt.
Teljes cikk ITT
Video ITT
(erdely.ma)
A fiatalember többek között rézművességgel foglalkozik. Hobbija egyben munkája is. A honfoglaláskori motívumok jelentését így magyarázza: „Ezek az övek, meg az öveken levő veretek rangjelzések. A bal comb fölött lecsüngő résből lehetett látni, hogy kinek hány verete van, milyen anyagból készült, hogy milyen a társadalomban betöltött szerepe, vagy a családban."
Őseinkhez hasonlóan Tölgyesi Béla sem bízza a véletlenre a férfiarc díszének, bajszának formáját. Méhviaszból, zsírból és illóolajból főzött bajuszkenőcsének köszönhetően igazi magyarbajszot varázsol néhány perc alatt.
Teljes cikk ITT
Video ITT
(erdely.ma)
2010. február 16., kedd
2010. február 10., szerda
2010. február 5., péntek
Székelyföld veszélyes kincse
A medve nem játék – mondja a székely, de tegyük hozzá nem is kiirtandó ellenség! A szőrös négylábú turisztikai érték lehet – ezt tudatosítaná a medvék által gyakran látogatott, károkat – és esetenként emberáldozatokat követelő régiókban a környezetvédelem: az emberek átnevelésével, kármegelőző kampányokkal próbálják enyhíteni a barnamedvék és az ember közötti konfliktust.
A Szent Anna-tónál az utóbbi években egyre gyakrabban tűnnek fel portyázó-kukázó medvebocsok a turisták által is gyakran látogatott területen. Brassóban, Tusnádfürdőn, Udvarhelyszéken, Gyergyó és Csíkszereda térségében az utóbbi években megszaporodtak a medvék garázdálkodásáról szóló hírek: megdézsmálják a termést, felfalják a sertéseket, elpusztítják a házőrzőket, megrongálják az épületeket, a kerítést, és a területét védelmező emberre is rátámadnak.
Az erdőirtás miatt a természetes élőhelyükről kiszorított vadak csupán ösztöneiknek engedelmeskednek, amikor élelemért emberlakta területekre kénytelenek merészkedni – vallják a természetbarátok. A LIFE Natura program célja éppen a barnamedve-populáció és az ember konfliktusának kezelése, enyhítése. A szakemberek fontosnak tartják ráirányítani a gazdák figyelmét a vadkárok megelőzésére.
„A projekt keretében belül ki lesz dolgozva egy csoport, amelyik minden egyes esetben, ahol kár történik, kimegy a helyszínre, felméri az ottani állapotot, és annak a speciális esetnek megfelelően ajánl egy védelmi eljárást. Ezek lehetnek különböző riasztóberendezések, elektromos kerítés... nagyon sok dolog. De esetleg az is eldőlhet ilyenkor, hogy a medve tényleg egy problémás állat, és akkor az ő áthelyezésével, esetleg kilövésével is lehet a további károkat megelőzni.” – magyarázza Szabó Szilárd természetvédő a Hargita megyei Környezetvédelmi Ügynökségtől.
A népszerűsítő kampányokkal tarkított projektben a Hargita, Kovászna és Vrancea megyei környezetvédelmi ügynökségek, illetve civil szervezetek vesznek részt. Összköltsége 515 ezer euró, amelynek 75 százalékát az Európai Unió fizeti, a fennmaradó összeget pedig a román környezetvédelmi minisztérium adja. Létrehoztak ugyanakkor egy térinformatikai és egy általános informatikai adatbázist, amely a medvék élőhelyét tárja fel.
A vadőr úgy véli, a vidéki gazdával, akinek a termését megdézsmálták a medvék, aki állandó rettegésben él a családjával, nehéz lesz megértetni, hogy a medve valójában érték, amire büszkéknek kell lennük.
Romániában évente hozzávetőleg 400 barnamedvére adnak kilövési engedélyt, az országos állományt mintegy 5 ezer példányra becsülik, nagy részük éppen a programban részt vevő területeken él. A környezetvédők remélik: hogy egyre többen tartják a barnamedvét értéknek, és amennyiben nem tekintjük ellenségnek, a Kárpátok királya a jövőben valós ökoturisztikai vonzerőt képviselhet.
(erdely.ma)
Teljes cikk és VIDEO ITT
2010. január 27., szerda
Wass Albert: Otthon
“Igen, valahogy így van: otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon.
Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak.
Ez az otthon.
Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit.
Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben.
A fontos az, hogy érezd: jobbra és balra Tőled áll a világ, a maga szépségeivel, és a maga csúnyaságaival. Süt a nap, esik az eső, szelek járnak és felhők futnak a széllel. Vannak virágok és fák és patakok és emberek. Valahol mindezek mögött van az Isten és Ő igazítja a virágokat, a fákat, a patakokat és az emberek közül azokat, akik neki engedelmeskednek. És mindezeknek a közepén itt ülsz Te, egy széken, egy asztal előtt. És ez a szék és ez az asztal ma a Tied. Ma. Ez a fontos. És körülötted szép rendben a többi: a virágok, a fák, a felhők, Isten bölcsessége és az emberek kedves balgaságai, ma mind a Tieid. És jól van ez így. Mert hiszen az ember úgyis elég keveset él. És még az is jó, hogy keveset él.
Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon.”
Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak.
Ez az otthon.
Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit.
Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben.
A fontos az, hogy érezd: jobbra és balra Tőled áll a világ, a maga szépségeivel, és a maga csúnyaságaival. Süt a nap, esik az eső, szelek járnak és felhők futnak a széllel. Vannak virágok és fák és patakok és emberek. Valahol mindezek mögött van az Isten és Ő igazítja a virágokat, a fákat, a patakokat és az emberek közül azokat, akik neki engedelmeskednek. És mindezeknek a közepén itt ülsz Te, egy széken, egy asztal előtt. És ez a szék és ez az asztal ma a Tied. Ma. Ez a fontos. És körülötted szép rendben a többi: a virágok, a fák, a felhők, Isten bölcsessége és az emberek kedves balgaságai, ma mind a Tieid. És jól van ez így. Mert hiszen az ember úgyis elég keveset él. És még az is jó, hogy keveset él.
Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon.”
2010. január 23., szombat
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
