2008. november 26., szerda

Küküllőmező

Dsida Jenő: Tíz parancsolat

- Töredék. -
I.

Én vagyok a Te távoli
társad és örökös barátod,
kinek kezét sose fogod meg
s igazi arcát sose látod.
Én is, mint te, egyazon úton
járok szüntelen körbe-körbe
s éjszakánként ugyanúgy nézek
önmagamba, e furcsa, görbe,
törött és fátyolos tükörbe.
De nem szabad velem törõ dnöd,
legfeljebb ints egy lenge búcsút
felém, ha más tájakra visz
ez a vidám és néha bús út,
mely annyi felé kanyarog,
mert szánalmasan gyönge, gyatra
vadász, ki másra is figyel,
mint az üldözött drága vadra:
célod, hogy rálelj önmagadra.

Wass Albert: Örvendj a hóvirágnak...

Örvendj a hóvirágnak, az ibolyának és a búzavirágnak. Az erdő csöndjének. Ha egyedül vagy: annak, hogy egyedül lehetsz. Ha nem vagy egyedül: annak, hogy nem kell egyedül légy. Vágyódj arra, amit a holnap hoz, és örvendj annak, ami ma van.

Wass Albert - részlet

Valaki egy széket tolt oda, és ő leült a székre. És arra gondolt: le kellene festeni mamikát. És arra gondolt: lefestettem az életben száz és száz asszonyt, de mamikát soha. Miért? Miért, hogy éppen a legkedvesebbet, a legszebbet nem? Miért? Az ember annyi mindenre gondol az életben, csak arra nem, ami fontos. Az ember képeket fest, mindenről, mindenkiről, csak éppen arról nem, aki a legtöbb, aki a legfontosabb, aki a legszebb. Miért?

Wass Albert - Idő

Ellophatod valakinek az aranyóráját és visszaadhatod megint. Ellophatod a pénzét és megtérítheted a kárt. Csak egyvalami van, amit nem téríthetsz meg soha. Ez az idő. Ha valakinek ellopod az idejét. Ha megvárakoztatsz valakit. Ez olyan, mintha ellopnál ennyi meg ennyi időt valakinek az életéből. Nem térítheted meg soha. Az idő az ember legnagyobb és legfontosabb kincse. Ellophatod valakinek a lovát és visszaadhatod megint. Mindenét ellophatod és megtérítheted. Csak az ellopott időt nem lehet megtéríteni soha. A várakozásban eltöltött időt semmi földi hatalom nem hozhatja vissza. Nincs, elveszett, vége. Örökre elveszett.

Wass Albert

A hazaszeretet ott kezdődik, amikor egymást szeretik azok, akik egy hazában élnek. De ezt olyan nehezen értik meg az emberek.


Wass Albert: Otthon

Otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon. Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak. Ez az otthon. Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit. Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben. (...) Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon.

Wass Albert: A bujdosó imája

sUram, ki fönt az égben
lakozol a fényességben,
gyújtsd föl szent tüzedet
az emberek szívében.

Az emberek agyára
áraszd el bölcsességed.
Értsék meg valahára
mi végből van az élet.

Arasznyi kis idő csak,
mely ajtódig vezet.
De előre csak a jó visz,
a gonosz vissza vet.

Legyen megint az ember
képedre alkotott!
Utálja meg már egyszer
mit maga alkotott.

Romlandó kincsekért
ne törje magát senki.
Igyekezzék helyettök
jobb kincseket szerezni.

Jó tettek nyugalmát.
Derűt és békességet.
Mit el nem fúj az orkán
s rontó tűz meg nem éget.

Gőgből és gyűlöletből
mindent, mit föltalált:
vedd ki Uram kezéből
a keserű pohárt.

Rémségek éjszakáját
váltsad föl virradatra.
Az emberi világot
szebbre és igazabbra.

Hogy törvények közt az első
a szeretet legyen.
Üljön jóindulat
a kormányszékeken.

Az igazság előtt
hajoljon meg a fegyver
s élhessen szabadon
e földön minden ember.

És legyen egy akol.
És egy legyen a pásztor.
Növelj pásztorbotot
virágzó rózsafából.

S ha mindeneket szépen
elrendeztél ekképpen:
a népek közt, Uram
nekem is van egy népem.

Ha érdemét kegyednek
a szenvedéssel méred,
úgy egynek sincsen annyi
szent jussa, mint e népnek.

Mások bűnéért is
őt verte ostorod.
Sok súlyos nagy keresztet
szó nélkül hordozott.

Legjobb fiait vitte
mindég a Golgotára
s jótettének soha,
csak bűnének volt ára.

Uram, adj békességet
a Kárpátok között!
Sehol még földet annyi
könny s vér nem öntözött.

Sehol még annyi színes
nagy álom nem fakadt
s árvábbak prófétáid
sehol sem voltanak.

Sehol annyi virág
és sehol annyi bánat.
Szeresd jobban, Uram,
az én szegény hazámat!

Bár megtagadta tőlem
a békét s kenyeret:
engem sújtasz, Uram,
amikor őt vered.

Mert népem. Fajtám. Vérem!
Fájdalma bennem ég!
Szánd meg Uram Isten
Attila nemzetét.


Adj békés aratást
sok vérvetés nyomán.
Nyugodjék meg kezed
gondverte otthonán.

S ha áldásod e földön
elért kicsinyt, nagyot:
jussak eszedbe én is,
ki bujdosó vagyok.

A Kárpátok alatt,
ahol apáim éltek,
rendelj ki nekem is
egy csöndes menedéket.

Csak akkora legyen, hogy
elférjek én s a béke.
Nézzen az ablakom
patakra, fára, rétre.

Kenyér mellé naponta
jusson egy szál virág
s láthassam, amint Téged
dicsér egy új világ...

Uram, ki fönt az égben
lakozol fényességben,
hallgasd meg kegyesen,
hallgasd meg könyörgésem.


Bajorerdő, 1947

Márai Sándor: Arról, hogy részt kell venned az emberek dolgaiban

Akárhová menekülsz, munkába, szerepbe vagy magatartásba, az emberek nem engednek el, utánad nyúlnak, megkövetelik, hogy részt vegyél mozgalmaikban, megosszad gondjaikat, terveiket és reménységeiket, kabátod szárnyát rángatják, s megtámadnak és kitagadnak, ha elvonulsz a közös feladatok elől.
Bele kell nyugodnod - s ha művész vagy, gondolkozó, szemlélődő ember, nem könnyű ez! -, hogy az emberekkel kell tartanod. Velük kell sírnod és nevetned, s boldog és elégedett is úgy lehetsz csak, ha ők megengedik.
De az emberek - mondod te - csak egyenként felelősségteljes, érző és résztvevő emberek; tömegben olyanok, mint a csorda; a legolcsóbb jelszavak tüzelik őket, a legaljasabb vágyak feszítik a tömeg mellkasát. Hogyan vehetek részt dolgaikban, ha nem akarom, hogy lelkem kárát vallja?
Csak azt felelhetem: őrizd meg lelked szabadságát úgy, hogy igazságos maradsz. Mikor olyasmit kíván tőled a tömeg, amit lelkiismereted megtagad, tagadd meg te is kívánságukat. Mindegy, mi az ára és következménye e magatartásnak. Szolidaritásodnak határa az igazságosság. Neked is van törvényed és hatalmad, nemcsak nekik. Ez a törvény és hatalom az igazság: fejed betörhetik, de ezt a hatalmat el nem vehetik tőled.

József Attila: Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz
hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő
szalma.
A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul, amikor akad
más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes
vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz
hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

1926. április

Seneca levelei: 7. Kerüld a tömeget

Kérded, mi az, amit különösképpen el kellene kerülnöd. A tömeg. Még nem bízhatod magad rá veszélytelenül.
Én legalábbis beismerem esendőségemet: sohasem azzal a jellemmel térek haza, amellyel otthonról elindultam. Valami felkavarodik abban, amit már rendbe szedtem, valami visszalopakodik abból, amitől elfutottam.
Úgy vagyunk mi is, ha lelkünk hosszadalmas bajából felépül, mint a betegek, akiket annyira megviselt a hosszas gyengélkedés, hogy sehova sem lehet őket ártalom nélkül kivinni. A nagy tömegben forgolódni káros - tudtunkon kívül egytől egyig mindenki kedvet csinál valamilyen vétekhez, megbélyegez vele vagy ránk akasztja.
Kétségtelen: minél nagyobb csődületbe keveredünk, annál nagyobb ez a veszély. Semmi sem oly káros a jó erkölcsökre, mint elüldögélni a színielőadások mellett, akkor ugyanis a gyönyörködés könnyű utat nyit a becsusszanó bűnöknek. Mit akarok ezzel mondani?
Fösvényebben térek haza, becsvágyóbban, bujábban, sőt még kegyetlenebbül és embertelenebbül, mert emberek között voltam.
Véletlenül elvetődtem egy déli előadásra, játékosságot, szellemeskedést s valami megkönnyebbülést remélve, amely megpihenteti az emberek szemét az embervér után - s éppen ellenkezőleg! Minden korábbi csatározás könyörületesség volt csupán. Most felhagytak a bohóságokkal, puszta mészárlás folyik. A harcolóknak semmijük sincs, hogy védjék magukat, egész testük ki van téve a csapásoknak, és sohasem emelik fel kezüket hiába. Ezt legtöbben jobban kedvelik a szabályos párviadaloknál és a személy szerint kívánt harcosok összecsapásainál. Miért is ne kedvelnék jobban? Sem pajzsról, sem sisakról nem pattan itt vissza a vas. Minek a védőfegyver? Minek az ügyesség? Mindez csak a halál késleltetésére jó. Reggel oroszlánoknak és medvéknek, délben saját nézőiknek vetik oda az embereket. Gyilkosok gyilkolóknak dobják magukat oda parancsra, s a győztest újabb öldöklésre tartogatják. A küzdőknek nincs más kiútja, csak a halál. Tűzzel-vassal végzik a dolgukat, s ez így folyik, amíg szünetel az aréna.
"De valaki rablást követett el, megölt egy embert." Hát aztán? Ölt, így rászolgált, hogy ezt elszenvedje: te mivel szolgáltál rá, szerencsétlen, hogy végignézd? "Üsd, vágd, égesd! Miért fut olyan gyáván bele a kardba? Miért sújt le olyan félénken? Miért hal meg annyira kelletlenül? Csapjatok bele a sebekbe, csupasz mellel, szemközt fogadjátok egymás ütéseit!"
Félbeszakad a látványosság: "Öldössenek le közben embereket, hogy valamivel teljen az óra."
Hát még azt sem értitek, hogy a rossz példa visszaüt azokra, akik szolgáltatják? Adjatok hálát a halhatatlan isteneknek, hogy olyannak tanítjátok a kegyetlenséget, aki nem tudja megtanulni. El kell vonni a tömegtől a gyönge, a jóra még nemigen szilárd lelket: könnyen csapódik a többséghez.
Szókratészt, Catót és Laeliust is kivetkőztethette volna erkölcseiből egy hozzájuk nem hasonló sokaság: annál kevésbé képes közülünk, akik igencsak munkálkodunk még szellemünkön, bárki is állani a nagy haddal ránk zúduló bűnök rohamát. A dőzsölés vagy kapzsiság egyetlen példája sok rosszat szül: házad élvhajhász barátja fokozatosan erőtlenné tesz és elpuhít, a gazdag szomszéd felkelti benned a sóvárgást, a rosszindulatú pajtás mindent - legyen akármilyen hófehér és egyöntetű - bever a maga ragyájával; mit gondolsz, mi lesz azokból az erkölcsökből, amelyek ellen az egész világ támadást intéz?
Szükségszerűen vagy utánoznak, vagy utálnak. Pedig mind a kettőt el kell kerülni: ne légy hasonló a rosszakhoz csak azért, mert sokan vannak, s ne légy a sokaságnak ellensége sem azért, mert nem hasonlítanak hozzá Zárkózz önmagadba, ahányszor csak teheted. Azokkal érintkezz, akik téged jobbá akarnak tenni; azokat lásd szívesen, akiket te tudsz jobbá tenni. Kölcsönössé válik ez - az emberek tanulnak, miközben tanítanak. Nincs okod rá, hogy szellemed fitogtatásának dicsszomja téged középre állítson, hogy felolvasást, vagy vitát rendezz - nem bánnám akkor, ha a népnek megfelelő portékád volna; de senki sincs, aki képes volna téged megérteni.
Talán egy-kettőre rábukkansz, és még ezeket is formálnod s képezned kell arra, hogy megértsenek. "Hát kinek tanultam annyit?"
Nincs miért fé-ned, hogy kárba vész a fáradságod: magadnak tanultál.
De hogy ma ne csak magamnak tartsam meg, amit tanultam, közlöm veled, milyen három, körülbelül azonos értelmű mondásra leltem; az egyikkel ez a levél adósságot törleszt, a másik kettőt fogadd előlegül.
Démokritosz mondja: "Nekem egy ember annyi, mint az egész nép, és a nép annyi, mint egy ember." Jól felelt az is, akárki volt - kétes ugyanis a szerző személye -, mikor megkérdezték tőle, miért tűz ki célul akkora buzgalommal egy olyan művészetet, amely csak a legkevesebbekhez jut el: "Elég nekem a ke-vés, elég az egy is, elég, ha senki sincs." Remek a harmadik mondás is, amit Epikurosz egyik, tanaikat valló társának írt : "Ezt pedig nem sokaknak, hanem neked; mert elég nagy közönség vagyunk mi egymásnak." Ezt szívleld meg, Luciliusom, hogy megvethesd a többek helyesléséből fakadó gyönyörűséget. Sokan dicsérnek téged. Talán bizony volna miért tetszeni magadnak, ha csupán az vagy, akit sokan megértenek? Értékeid befelé tekintsenek.
Élj egészségben!

Seneca: Emberhez méltón élni...

Mért töröd a fejed azon, ami megtörténhet veled? Meglehet, hogy meg sem történik. Tűzvészre gondolok, házad összeroskadására, csupa olyasmire, amibe beleeshetsz, s nem pedig belecsalogatnak. Inkább a csapdákra figyelj, azokra, amelyek orvul leselkednek rád...

Mikor attól rettegsz, hogy az emberek veszélyt hozhatnak rád, gondolj arra, hogy mivel tartozol nekik...

Méltóképpen élj, hogy méltóképpen ítéltess. Ne tégy semmit mások kárára, örülj mások szerencséjének, indítson meg az elesettek balsorsa, és mindig tartogass egy könnycseppet a szívedben az arra rászorulóknak...

Ne feledd: emberhez méltóan kell élned, hogy méltó légy, e magas cím viselésére...

Hívd segítőtársul a bölcsességet. Ha tógájába burkolózol, megóv a bajoktól, szentélyében biztonságra lelsz. Csak azok lökdösik egymást, akik ugyanazon az úton járnak. A bölcs sohasem kérkedik, sok emberre hozott már veszélyt a dölyfös lélek. Elűzi önmagától a bűnt, és másnak sem rója fel. Nem rémül meg a világi erkölcsök láttán, és nem kárhoztatja mások cselekedeteit. A kárhozat veszedelmes. Élj nemes szívvel, és élj egyenes lélekkel! Parádé nélkül, gyűlölködés nélkül élni - íme: tiéd a boldog élet...

Forrás: Seneca: Erkölcsi levelek

Márai - Füveskönyv: Arról, hogy a dolgokat meg kell várni

Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok - emberek, eszmék, helyzetek, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd. Várj nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és egész életeddel.

2008. november 24., hétfő

Deutsche Madel

Életkép

Mein Chef

Az őszinte bohóc

Nyári mikulás

Bavarian Girl

Zetelaki gát

flagcounter

free counters

Márai Sándor Ismeretlen kínai költő

Márai Sándor
Ismeretlen kínai költő

Kr. után a XX. századból
- kézirat gyanánt -
Közreadja Tolnay Kári
Balassi Kiadó, Budapest, 1994

A fordító jegyzete

A költő személyéről nem tudunk semmit. Valószínűleg nem volt a jelentősebbek közül való, mint Li Taj-Po, s mind a híresek, kiket a nagy Kosztolányi fordított magyarra. Névtelen költő volt, vékonypénzű, inkább alkalmi poéta, kinek lírai vénája a jelek szerint - rövid buzogás után elapadt. Verseiből annyit tudunk, hogy "a fővárostól távol" tengette sanyarú napjait, feltehetően száműzetésben, a nagy boxerlázadás idején. Egy levelét ismerjük még, melyben panaszkodik, hogy az irodalmi életből politikai ellenfelei és irodalmi vetélytársai száműzték. A fővárosban már senki sem emlékszik rá, mert ott most új csillagok fénylenek az irodalom egén. Egyik ilyen új csillagot a levelében szelíd gúnnyal Dilettánsnak nevezi, s zárójelben megjegyzi, hogy az illető nagyság "irdatlan marha". Különben inkább rezignált kedély, aki csendes dohogással éldegél a száműzetésben.
Rekvizitumai nem újak: a nagy kínai költészet örök, halhatatlan vadludai húznak e szerény költő egén. Mi teszi hát verseit mégis érdemessé, hogy lefordítsuk és elolvassuk: Talán éppen ez az igénytelenség, mely nem akar többet, mint hangot adni egy banális és mégis örök - időkön és fajtákon túl örök - megrendülésnek, minden lírai vers és minden emberélet legmélyebb élményének. Ez a megrendülés természetesen a szerelem, mely egyszerre dobogtatja meg a sárga, fehér és barna testekben az emberi szíveket. Hangja ilyenkor csaknem őszintén személyes. Verseit egy távollévő nőhöz írja, aki a "Fővárosban" táncol és fintorog, valószínűleg egy volt császári táncosnőhöz, vagy színésznőhöz. A nő nevét nem ismerjük: kevéssé valószínű, hogy a híresebbek közül való volt, akik a lázadás előtt a Császári Udvarban a tőrtáncot lejtették. De lehet, hogy az irodalomtörténeti nyomozás később egyszer még fényt derít erre a titokra is.
A versek magánügynek készültek. Nyomtatásban nem jelentek meg soha. Egyetlen példányban vetette papírra a költő, valószínűleg a kedves modell számára, suta-ravaszul és ugyanakkor megjátszott kedvességgel és szenvedélyességgel, ahogyan a költők ezt már szokták. Tartozunk az ismeretlen költő emlékének azzal, hogy e levelet is egyetlen példányban készítsük csak el. Név, személy, mindez amúgy is múlandó. Ami megmarad, boxerlázadásokon, száműzetéseken, táncosnőkön és alkalmi költőkön túl, az mindig csak a szerelem, s a versek.

1945 Karácsony


EZT AJÁNLÁSNAK SZÁNTA

Reggel korán keltem, a kútba néztem
Fejem kapatos, múlt éjjel boroztam
A kút tükrén arcod úszott a fényben
Szomorú volt. Maradj velem a rosszban!


PANASZKODIK A VIDÉKI ÉLETRE

A fővárostól távol, bárdolatlan
Magányban körmölöm árva dalom
Nem tudhatom, mily jelző van divatban
S miről zeng a Magas Irodalom?
Vidékies lettem, suta balog
Nem is értem hát, miért dalolok?
Talán, - de ezt ne tudják az itészek! -
Reménykedem, hogy versem Te megérted


AZT HISZI, SZERELMES

Az erdő alján már olvad a hólé
Csörömpöl házam csorba ereszén
Konyhám, kamrám elkerülte a jólét
Nincs Pártfogóm, vizes rizst eszem én
Papucsom lyukas, kis fiam is fázik
S te nem vagy itt, redves, üres a ház itt
A kancsal sors magánnyal büntetett meg
Lúdbőrzöm. Miért? Azt hiszem, szeretlek


MINDENFÉLÉT ÍGÉR

Ha majd szeretlek, vásárlok neked
Teknőc-fésűt, ezüst karperecet
Fecskefészket hozok, ezüst papírba
S a verseim, kék s zöld tussal leírva -
Így élünk majd. De ez mind semmiség lesz
Ha jő az éj, s fohászkodunk az éjhez
Átkarollak, mint gyermeket a felnőtt
Szájamba veszlek, mint gyermek az emlőt
S így állongunk - két őrült, kéz a kézben! -
Megizzadunk a borzas szenvedélyben


BESZÉL ÉLETKÖRÜLMÉNYEIRŐL

Negyvenhat éves vagyok és sovány
Már sok éve tengek így ostobán
A falu végén élek és a lomha
Csendben a tücskök szólnak csak dalomba
Fejem fölött felhők és vadludak
Húznak. Mutatják hozzád az utat.


ELMONDJA, HOGYAN ÉL

Hogy élek én? Várj, elmondom neked.
A szél! a szél Szobámban sepreget.
Ablakom nincs, repedt sárkánypapír
Borítja csak, s a rozsdás kályha sír -
Mi ez a fájdalom? Talán a tested,
Ó, megenném én, mint a kannibálok.
Mi ez a vers? Csak annyi, hogy az este
Leszállt reám, s nem az ágyadba hálok


NEM CSEKÉLYSÉG: LEKÜZDI GŐGJÉT

Méltóságom leteszem, mint a büszke
Mandarin a zöld-bojtos kalapot,
Ha rásütik, hogy lopta a napot
S a népet. Így bámészkodom a tűzbe.
Künn hó esik. Ne legyek senki többé,
Csak engedd, hogy megcsókoljam a térded.
Egyetlen nagy költőnk sem élt örökké -
Hadd éljek hát egy pillanatra érted!


TÜNEMÉNYNEK NEVEZI

Te fintorogsz s táncolsz a nép előtt -
Csönd van köröttem, téli délelőtt
A zöldes ködben látlak, karcsú, ringó
Jégtáblán állongó, sápadt flamingó
Rózsaszín bőröd lúdbőrözik, szegény te
Úgy élsz, mint halott gyermek a mesébe
No, jer haza, elég volt. Lesz parázs is
A vas-ibrikben, s kerül egy kanál rizs.
A gyékényt megvetem, barna hajad
Megigazítom a nyakad alatt -
Zsugorin és kajánul nézlek. Én:
Többet tudok! Te: több vagy! Tünemény!


A HALLGATÁSRÓL IS BESZÉL

Akarsz hallgatni velem? Jere, hallgass.
("A szó a hallgatásban lesz hatalmas" -
Idegen költő írta ezt, szegény,
Egyedül élt a föld másik felén -)
Hallgass velem. Úgy hallgass, mint a csókban
Hallgat a száj, mint vágy a bujdosókban,
Hallgass, mint magzat a mély anyaméhben
Vagy mint a nő, ha némán mondja: "Még nem!"


FELÉBRED ÉS NYUGTALAN

Most fölriadtam. Éj van, künn a rabló
kocog az úton ösztövér lován -
Ó, merre vagy? Vén kezem tétován
Tapogatja, hol a kova s a tapló -
Hol élsz, hol alszol, jaj, ki őrzi álmod?
Érted-e ezt az őrölt, vad világot?
A tengeren, éjen, falvakon át
Hívlak! Hallod? Aludj. Jó éjszakát.

(Ez az utolsó vers. A levél kézirata elveszett)


Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek (részletek)

Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek (részletek)

Jó lenne tudni – van-e egyáltalán barátság? Most nem arra az alkalmi örvendezésre gondolok, mellyel két ember megörül egymásnak, mert életük egyik szakaszában bizonyos kérdésekről egyformán gondolkoznak, mert hasonló ízlésük, megegyeznek kedvteléseik. Ez mind nem barátság. Néha már azt hiszem, ez a legerősebb kapcsolat az életben... talán ezért ilyen ritka. S mi van az alján? Rokonszenv? Üres, híg szó, tartalma nem lehet elég erős ahhoz, hogy két ember az élet válságos helyzeteiben is kiálljon egymásért, csak rokonszenvből? Talán valami más?... Talán van egy szemernyi Erosz minden emberi kapcsolat mélyén?...

A barátság természetesen más, mint a beteges hajlamú emberek dolga, akik az egyneműeknél keresnek valamilyen torz kielégülést. A barátság Eroszának nem kell a test... inkább zavarja, mint izgatja. De mégis Erosz. Minden szeretet, minden emberi kapcsolat alján Erosz él.

...A barátság... az az emberi kapcsolat, melynél nemesebb nincsen anyától szült elevenek között. Érdekes, az állatok ismerik. Van állati barátság is, önzetlenség, segítőkészség... Az élőlények megszervezik a kölcsönös segítséget...néha nehezen küzdik le a segítségnyújtás akadályait, de mindig akadnak erős, segítő hajlamú lények, minden eleven közösségben. Száz és száz példát láttam az állatvilágban. Emberek között ritkábban láttam példát erre. Pontosabban, egyetlen példát sem láttam. A rokonszenvek, melyek emberek között szemem láttára kialakultak, végül mindig belefulladtak az önzés és a hiúság mocsarába. A pajtásság, a cimboraság, néha olyannak látszik, mintha barátság lenne. A közös érdekek néha megteremtenek emberi helyzeteket melyek hasonlítanak a barátságra. Aztán a magány elől is szívesen elmenekülnek az emberek mindenféle bizalmasságba, melyet legtöbbször megbánnak ugyan, de ideig-óráig azt hihetik, ez a bizalmasság már a barátság egy válfaja. Mindez persze nem az igazi. Az ember úgy képzeli, hogy a barátság szolgálat. Mint a szerelmes, úgy a barát sem vár jutalmat érzéseiért. Nem akar ellenszolgálatokat, nem látja valószínűtlen lénynek azt, akit barátjául választott, ismeri hibáit, s így vállalja, minden következménnyel. Ez lenne az eszmény. S csakugyan, érdemes-e élni, embernek lenni ilyen eszmény nélkül? S ha egy barát megbukik, mert nem igazi barát, vádolhatjuk-e őt, jellemét, gyengeségét? Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban? Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar? Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot, mint az önfeláldozót és hűségeset? Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség, mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól? S mentől többet ad, annál kevésbé vár viszonzást? S ha odaadja egy ifjúkor minden bizalmát, egy férfikor minden áldozatkészségét, s végül megajándékozza a másikat a legtöbbel, amit ember adhat embernek, a vak, a föltétlen, a szenvedélyes bizalommal, s aztán látnia kell, hogy a másik hűtlen és aljas, van-e joga megsértődni, bosszút követelni? S ha megsértődik, ha bosszúért kiált, barát volt-e ő, a megcsalt és elhagyott?

... az ember hasztalan ismeri meg az emberi kapcsolatok igazi természetét, nem lesz bölcsebb semmiféle ismerettől. S ezért nincs is jogunk föltétlen igazságot és hűséget követelni attól, akit egyszer barátunknak fogadtunk, akkor sem, ha az események megmutatták, hogy ez a barát hűtlen volt.

Az ember nem azzal vétkezik, amit csinál, hanem a szándékkal, amellyel elköveti ezt vagy azt. Minden a szándék... Egy ember elkövethet hűtlenséget, aljasságot, igen, a legrosszabbat is, gyilkolhat, s belülről tiszta marad. A cselekedet még nem az igazság. Mindig csak következmény, s ha az ember egy napon bíró és ítélni akar,...meg kell tudnia azt, amit indítóoknak neveznek. ... Csak az igazság adhat választ...

...lelked mélyén görcsös indulat szorongott - vágy, másnak lenni, mint amilyen vagy. Ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet embert sújthat. Vágy, másnak lenni, mint aki és ami vagyunk: ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi szívben. Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk. Bele kell nyugodni, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, s tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dicséretet, nem tűznek mellünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük, hogy hiúk vagy önzők, vagy kopaszok és hasasok vagyunk – nem, tudni kell, hogy semmiért nem kapunk jutalmat, sem dicséretet. El kell viselni, ennyi a titok. El kell viselni jellemünket, alaptermészetünket, melynek hibáin, önzésén, mohóságán tapasztalás és belátás nem változtatnak. El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselni, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy mi reméljük. El kell viselni az árulást és a hűtlenséget, s ami a legnehezebb minden emberi feladat között, el kell viselni egy másik ember jellembeli vagy észbeli kiválóságát.

Te megvetetted ezt a bizalmat és barátságot, mely felém sugárzott a világból, megvetetted, s ugyanakkor halálosan féltékeny voltál. Úgy képzelhetted – persze nem szavakkal képzelted ezt, csak homályos érzésekkel -, hogy van valami ringyószerű abban, aki kegyeltje a világnak, akit szeretnek. Vannak emberek, kiket mindenki szeret, akik számára mindenki tartogat egy megbocsátó és dédelgető mosolyt, s az ilyen emberekben csakugyan van valami magukat kellető, valami ringyószerű...

A magányban mindent megismer az ember, s nem fél többé semmitől. Az emberek, kiknek homlokán az égi jel tükrözik, mely mutatja, hogy az istenek pártfogolják őket, csakugyan kiválasztott lénynek érzik magukat, s a módban, ahogy a világ elé lépnek, van valamilyen hiú biztonság. De ha így láttál engem, tévedtél. Csak a féltékenység torzítása mutathatott engem ilyennek. Nem védem magam, mert az igazat akarom, s aki az igazságot keresi, csak önmagában kezdheti a keresést. Amit te isteni kegynek és adománynak éreztél bennem és körülöttem, nem volt más, csak jóhiszeműség... Talán ez a jóhiszeműség kényszerítette az embereket, hogy érzéseket hozzanak elém, jóindulatot, mosolyt és bizalmat adjanak. Igen, volt bennem valami – múlt időben beszélek, s oly messze van mindaz, amiről beszélek, ahogy halottról vagy idegenről beszél az ember -, volt bennem egyfajta könnyűség és elfogatlanság, ami lefegyverezte az embereket. Volt egy idő életemben, az ifjúság évtizede, mikor a világ engedelmesen tűrte jelenlétemet, igényeimet. Ez a kegyelmi idő. Ilyenkor mindenki eléd siet, mintha te volnál a hódító, akit ünnepelni kell borral, lányokkal és virágfüzérrel. S csakugyan, abban az évtizedben...egy pillanatra sem hagyott el a biztonság tudata, az érzés, hogy titkos, láthatatlan szerencsegyűrűt húztak ujjamra az istenek, nem történhet komoly bajom, szeretet és bizalom vesz körül. Ez a legtöbb, amit ember az élettől kaphat. Ez a legnagyobb kegyelem. Aki elbízza ilyenkor magát, nyegle vagy pökhendi lesz, aki nem tudja alázattal elviselni a sors kényeztetését, aki nem tudja, hogy ez a kegyelmi állapot addig tart, amíg nem váltjuk fel az istenek ajándékát aprópénzre, elbukik. A világ csak azoknak bocsát meg ideig-óráig, akik szívükben szerények és alázatosak... Nincs szomorúbb és reménytelenebb érzelmi folyamat, mint mikor férfiak barátsága kihűl. Mert nő és férfi között mindennek feltétele van, mint az alkunak a vásáron. De férfiak között a barátság mélyebb értelme éppen az önzetlenség, az, hogy nem akarunk a másiktól áldozatot, sem gyöngédséget, nem akarunk semmit, csak megtartani egy szótlan szövetség egyességeit.

Mert egy ember nem föltétlenül abban a pillanatban a legbűnösebb, mikor felemeli a fegyvert, hogy megöljön valakit. A bűn előbb van, a bűn a szándék. S mikor azt mondom, hogy ez a barátság egy napon elromlott, tudnom kell, csakugyan elromlott-e, s ha igen, mi és ki rontotta el? Mert különböztünk és mégis összetartoztunk, más voltam, mit te, s kiegészítettük egymást, szövetség voltunk, emberi egyezség voltunk, s ez nagyon ritka az életben.

Barátok voltunk... S meg kell ismerned most ennek a szónak teljes felelősségét. Barátok voltunk, s nincs semmi az életben, ami kárpótolni tud egy barátságért. S az önemésztő szenvedély sem tudja azt az emberi örömet nyújtani, amit egy szótlan és tapintatos barátság ad azoknak, akiket megérint erejével. Mert ha nem vagyunk barátok, te nem emeled reám a fegyvert akkor reggel az erdőben, a vadászaton. S ha nem vagyunk barátok, én nem megyek el másnap a lakásodra, ahová soha nem hívtál, ahol a titkot őrizted, a gonosz és érthetetlen titkot, mely megfertőzte barátságunkat.

...S most meg kell mondanom neked, amit nagyon lassan tudtam meg, nem hittem el, tagadtam önmagam előtt, meg kell mondanom neked ezt a félelmes meglepetést és felfedezést: mi most is, még mindig barátok vagyunk. Úgy látszik, emberi kapcsolatokon semmiféle külső erő nem tud változtatni. Te megöltél bennem valamit, tönkretetted életemet, s még mindig barátod vagyok. S én megölök benned ma este valamit... s mindig barátom maradsz...Mert a barátság nem eszményi hangulat. A barátság szigorú emberi törvény. A régi világban ez volt a legerősebb törvény, erre épültek fel nagy műveltségek jogrendszerei. Az indulaton, az önzésen túl élt ez a törvény az emberi szívekben, a barátság törvénye. S erősebb volt, mint a szenvedély, mely a férfiakat és nőket reménytelen indulattal egymás felé hajtja, a barátságot nem érhette csalódás, mert nem akart a másiktól semmit, a barátot meg lehetett ölni, de a barátságot...talán még a halál sem öli meg: emléke tovább él az emberek öntudatában, mint egy néma hőstett emléke. S csakugyan, az is, hőstett, a szó végzetes és csendes értelmében, tehát szablyák és tőrök csattogtatása nélkül, hőstett, mint minden emberi magatartás, mely önzetlen. Ez a barátság élt közöttünk, s ezt tudtad jól. S a pillanatban, mikor a fegyvert felemelted, hogy megöljél, ez a barátság talán elevenebb volt közöttünk, mint bármikor elébb...

...a veszélyben mindig van vonzás és igézet is. Mikor a sors valamilyen formában közvetlenül személyiségünkhöz fordul, mintegy néven szólít meg, a szorongás és a félelem alján mindig sugárzik egyfajta vonzás, mert az ember nemcsak élni akar, mindenáron, nem, az ember teljesen meg akarja ismerni és el akarja fogadni sorsát, mindenáron, még a veszély és pusztulás árán is.

Tudni kell, miért történt mindez? S hol a határ ember és ember között? Az árulás határa? Ezt kellene tudni. S még azt is, mi az én bűnöm mindebben?...

Mert az emberrel nemcsak történnek a dolgok...Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember. Akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi és tudja, hogy amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és sorsa, idézik és alkotják egymást. Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe, nem. A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet. Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből.

A végén minden olyan egyszerű lesz – minden, ami volt és ami lehetett volna. Pornál és hamunál is kevesebb lesz minden, ami egykor tény volt. Amitől úgy égett szívünk, hogy azt hittük, nem lehet elviselni, belehalunk, vagy megölünk valakit – mert én is ismerem ez érzéseket, én is megismertem a végső kísértés pillanatát, kevéssel azután, hogy elmentél, s egyedül maradtam...- mindez kevesebb lesz, mint a por, melyet a temetők fölött kavar és sodor a szél. Szégyen és oktalanság erről beszélni is. S mindezt tudom...

Mi a hűség, mit várunk attól, akit szeretünk?... Nem valamilyen rettenetes önzés a hűség, önzés és hiúság, mint az emberi dolgok és igények többsége az életben? Mikor hűséget követelünk, akarjuk-e, hogy a másik boldog legyen? S ha a hűség finom rabságában nem lehet boldog, szeretjük-e azt, akitől hűséget követelünk? S ha nem úgy szeretjük a másikat, hogy boldoggá tesszük, van-e jogunk követelni valamit, hűséget vagy áldozatot? ...a féltés, a csalódottság, a hiúság iszonyatos erővel tudnak fájdalmat szerezni. De ez elmúlik... érthetetlenül múlik el, nem egyik napról a másikra, nem, még évek sem engesztelik meg ezt a haragot - s a végén mégis elmúlik, pontosan úgy, mint az élet.

Van valami, ami rosszabb, mint a halál és a szenvedés... az, hogy az ember elveszíti önbecsülését. Ezért féltem a titoktól... közös titkunktól. Van valami, ami úgy tud fájni, sebezni és égetni, hogy talán a halál sem tudja feloldani az ilyen gyötrődést: ha egy ember vagy két ember megsebzi bennünk azt a mély önérzetet, mely nélkül nem tudunk többé emberek maradni. Hiúság, mondod. Igen, hiúság...s mégis az emberi élet legmélyebb tartalma ez az önérzet. Ezért féltem a titoktól. Ezért egyezünk bele mindenféle megoldásba, az aljas, a gyáva megoldásba is – nézz körül az életben, s emberek között mindig ilyen félmegoldásokat találsz: egyik elmegy messzire attól vagy azoktól, akiket szeret, mert fél a titoktól, másik ott marad és hallgat, örökké vár valamilyen feleletre... Ezt láttam. Ezt éltem meg. Nem gyávaság ez, nem... az életösztön utolsó védekezése.

De nem akart semmit. Mert ő is valaki volt, a maga módján, női módon, őt is megsértették azok, akiket szeretett, egyik azzal, hogy elszökött egy szenvedély elől, nem volt hajlandó odaégni egy kötésben, melyről tudta, hogy végzetes, a másik azzal, hogy megtudta az igazságot, várt és hallgatott.

S mert mindenütt ott volt, ahol kellett, soha nem látták.

Néha úgy érezték, a ház, a tárgyak összeomlanak, ha Nini ereje nem tartja együtt mindezt, ahogyan a nagyon régi anyagok megsemmisülnek, szétesnek, ha váratlanul megérinti valaki.

...s a kukoricaföldek oly megraboltan terültek el az út mentén, mint háború után, mikor a sebesült táj utánahal az elvonuló hadnak.

A hó bezárta a kastélyt, mint egy szótlan, komor északi hadsereg az ostromlott várat.

De az asszony nem mondta meg. Senki nem tudta meg, mit mondott a király az asszonynak, aki idegenből jött, és tánc közben elsírta magát.

A kilincseken érzett egy kéz remegése, egy régi pillanat hevülete, mikor a kéz vonakodott lenyomni ezt a kilincset. Minden ház, ahol az embereket teljes erejével érintette meg a szenvedély, megtelik ezzel a homályos tartalommal.

A gyermek szótlanul és öreges udvariassággal élt apja mellett, mintha elviselne és megbocsátana valamit.

- Sok - mondta Nini az anyjának. - Egy napon elmegy tőle. Akkor nagyon szenved majd.
- Ez az emberi feladat - mondta az anya, és tükre előtt ült, hervadó szépségét bámulta.
- Egy napon el kell veszíteni azt, akit szeretünk. Aki ezt nem bírja el, azért nem kár, mert nem egész ember.

Egész testével hallgatta a zenét, oly szomjasan, ahogy az elítélt figyelhet börtönében távoli léptek zörejére, melyek talán a menekülés hírét hozzák.

...mintha minden ember szívében lappangana egy halálos ütem, amely az élet egy pillanatában végzetes erővel kezd dobogni.

Minden kissé dohos volt ebben a házban, a szobák, a lépcsőház, de kissé illatos is, mintha befőttesüvegek édes szirupillata terjengene a szobákban.

Sok hó esett, és a kocsisok zajtalanul vitték a hóesésben a szerelmeseket.

Minden emberi hatalomban van egy kevés finom és alig érezhető megvetés azok iránt, akik fölött uralkodunk.

A kastély az elmúlt néhány órában élni kezdett, mint egy szerkezet, melyet felhúztak.

A tárgyak mintha egyszerre értelmet kaptak volna, s bizonyítani akarnák, hogy mindennek a világon akkor van csak értelme, ha köze van az emberekhez, ha alkatrésze lehet az emberi sorsnak és cselekménynek.

Mindketten érezték e pillanatokban, hogy a várakozás ideje erőt adott az elmúlt évtizedekben az élethez. Mint mikor valaki egy életen át gyakorol egyetlen feladatot.

- Bécs - mondja. - Tudod, ez volt számomra a hangvilla a világban. Kimondani ezt a szót - Bécs -,annyi volt, mint megszólaltatni egy hangvillát, s aztán figyelni, mit hall ebből a hangból a másik, akivel éppen beszéltem.

Az én hazám egy érzés volt. Ezt az érzést megsértették. Ilyenkor elmegy az ember. A trópusra vagy messzebb.
- Messzebb, hová? - kérdi hidegen a tábornok.
- Az időbe.

Az emlékezés csodálatosan átszűr mindent. Nagy eseményekről kiderül tíz, húsz év múltán, hogy nem változtattak benned semmit. Aztán egy napon emlékezel egy vadászatra vagy egy könyv egyik részletére, vagy erre a szobára.
A kályhából egyenletesen sugárzik a hasábfák melege, a gyertyafény imbolyog fejük fölött. Az ajtót becsukták mögöttük. Egyedül maradtak

S ha egy barát megbukik, mert nem igazi barát, vádolhatjuk-e őt, jellemét, gyengeségét? Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban? Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar? Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot, mint az önfeláldozót és hűségeset? Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség, mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól? S mentől többet ad, annál kevésbé vár viszonzást? S ha odaadja egy ifjúkor minden bizalmát, egy férfikor minden áldozatkészségét, s végül megajándékozza a másikat a legtöbbel, amit ember adhat embernek, a vak, a föltétlen, a szenvedélyes bizalommal, s aztán látnia kell, hogy a másik hűtlen és aljas, van-e joga megsértődni, bosszút követelni? S ha megsértődik, ha bosszúért kiált, barát volt-e ő, a megcsalt és elhagyott?

A végén, mindennek a végén élete tényeivel válaszol a kérdésre, melyet a világ olyan makacson intézett hozzá. Ezek a kérdések így hangzanak: ki vagy?...Mit akartál igazán?...Mihez voltál hűséges és hűtlen?...Mihez vagy kihez voltál bátor vagy gyáva?...Ezek a kérdések. S az ember felel, ahogy tud, őszintén vagy hazugon., de ez nem nagyon fontos. Ami fontos, hogy a végén egész életével felel.

Már nincsen sötét, még nincs világos. Az erdőillata olyan nyers, vad e pillanatban, mintha minden szerves élőlény ocsúdni kezdene a világ nagy hálószobájában, kilélegezné titkát és gonosz sóhajait, a növények az állatok s az emberek is.

Szél kel e pillanatban, oly óvatosan, mint mikor az ébredő felsóhajt, mert eszébe jut a világ, melybe született. A nedves lomb, a vadpáfrány, a fák mohos hulladéka, a rothadt tobozból, avarból, tűlevelekből puha, síkos szőnyeggé összetapadt harmatos erdei csapás illata úgy csap föl a föld anyagából, mint a szeretők testéből a szenvedély verejtékének illata.

Titokzatos pillanat ez, a régiek, a pogányok az erdők mélyén ünnepelték, áhítattal és széttárt karokkal, Kelet felé fordított arccal, abban a varázsos várakozásban, ahogy örökké várja az anyag kötött ember szívében és a világban a fény, tehát az értelem és a belátás pillanatát.

A vadak ilyenkor indulnak a forráshoz. Ez a pillanat, mikor az éjszakának még nincsen tökéletesen vége, az erdőben még történik valami, a nagy vadászat és készenlét, ami az éjszakai állatok életét kitölti, még nem lankadt el, a vadmacska még lesben áll, a medve utolsót fal a dögből, a szerelmes szarvas még visszaemlékezik a holdfényes éjszaka szenvedélyes pillanataira, megáll a tisztás közepén, ahol a szerelem párbaja lezajlott, gőgös és csapzott, tusától sebes fejét emeli, s körülnéz, mint aki örökké emlékezik, izgalomtól véraláfutásos, komoly és szomorú állatszemekkel a szenvedélyre.

Még él az erdő mélyén az éjszaka e pillanatban: az éjszaka, s minden, amit e szó jelent, a zsákmány, a szerelem, a csatangolás, a céltalan életöröm és az életért való harc öntudatával. Ez a pillanat, mikor nemcsak az erdők sűrűjében, de az emberi szívek sötétjében is történik valami. Mert az emberszívnek is van éjszakája, indulatokkal, melyek éppen olyan vadak, mint a hím szarvas vagy a farkas szívében tomboló vadászindulatok.

Gyűlöltél, s ez éppen olyan erős kapocs, mintha szerettél volna. Miért gyűlöltél?...Volt időm, iparkodtam ezt az érzést megérteni. Soha nem fogadtál el tőlem pénzt, sem ajándékot, nem engedted, hogy igazi testvériség legyen ebből a barátságból, s ha nem vagyok túlságosan fiatal abban az időben, tudnom kellett volna, hogy ez a jel gyanús és veszélyes. Aki nem fogad el részleteket, valószínűleg mindent akar, az egészet.

Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk.

Bele kell nyugodni, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, s tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dicséretet, nem tűznek mellünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük, hogy hiúk vagy önzők, vagy kopaszok és hasasok vagyunk - nem, tudni kell, hogy semmiért nem kapunk jutalmat, sem dicséretet. El kell viselni, ennyi a titok.
El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselni, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy reméljük. El kell viselni az árulást és a hűtlenséget, s ami a legnehezebb minden emberi feladat között, el kell viselni egy másik ember jellembeli vagy észbeli kiválóságát.

Úgy képzelhetted..., hogy van valami ringyószerű abban, aki kegyeltje a világnak, akit szeretnek. Vannak emberek, kiket mindenki szeret, akik számára mindenki tartogat egy megbocsátó és dédelgető mosolyt, s az ilyen emberekben csakugyan van valami magukat kellető, valami ringyószerű.

Nem védem magam, mert az igazat akarom, s aki az igazságot keresi, csak önmagában kezdheti a keresést.



Volt egy idő életemben, az ifjúság évtizede, mikor a világ engedelmesen tűrte jelenlétemet, igényeimet. Ez a kegyelmi idő. Ilyenkor mindenki eléd siet, mintha te volnál a hódító, akit ünnepelni kell borral, lányokkal és virágfüzérrel... Aki elbízza ilyenkor magát, nyegle vagy pökhendi lesz, aki nem tudja alázattal elviselni a sors kényeztetését, aki nem tudja, hogy ez a kegyelmi állapot addig tart, amíg nem váltjuk fel az istenek ajándékát aprópénzre, elbukik. A világ csak azoknak bocsát meg ideig-óráig, akik szívükben szerények és alázatosak.

Egyedül voltunk, az erdő közepén, abban a magányban, ami az éjszaka, a hajnal, az erdő, a vadak magánya, s ahol az ember mindig úgy érzi egy pillanatra, hogy eltévedt életében és a világban, s egy napon haza kell menni ebbe a vad és veszélyes otthonba, mely mégis az egyetlen igazi otthon - az erdő, a mély víz, az élet ősi színtere.

A levegő tiszta volt és illattalan. A fenyők nem mozdultak a könnyű szélben. A vad felfigyelt. Nem mozdult, igézetten állott, mert a veszélyben mindig van vonzás és igézet is. Mikor a sors valamilyen formában közvetlenül személyiségünkhöz fordul, mintegy néven szólít meg, a szorongás és a félelem alján mindig sugárzik egyfajta vonzás, mert az ember nemcsak élni akar, mindenáron, nem, az ember teljesen meg akarja ismerni és el akarja fogadni sorsát, mindenáron, még a veszély és pusztulás árán is.
Így érzett a szarvas abban a pillanatban, ezt biztosan tudom.

Van egyfajta szégyenérzet, mely mindennél kínosabb, amit az ember megélhet az életben, a szégyenérzet, melyet az áldozat érez, mikor gyilkosának arcába kénytelen pillantani.

...a dolgok ezen a napon végre szólani kezdettek hozzám, valami történt, az élet megszólalt.
S ilyenkor nagyon kell figyelni, gondolom.

Tudod, az ember szeret visszafizetni az isteneknek a boldogságból valamit. Mert az istenek közismerten irigyek, s mikor adnak a földi halandónak egy évre való boldogságot, rögtön felírják ezt a tartozást, s az élet végén uzsoraáron követelik vissza.

...aki ilyen görcsösen el akar mondani mindent a másiknak, talán éppen azért beszél ilyen föltétlen őszinteséggel mindenről, hogy valamiről, ami fontos és lényeges, ne kényszerüljön beszélni.

Úgy látszik, az ember mindent bír, addig a határig, amíg célja van az életnek.

Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember. Akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi és tudja, hogy amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és sorsa, idézik és alkotják egymást. Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe, nem. A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet. Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből.

S mint ahogy csak az egyféle vércsoporthoz tartozó emberek tudnak egymásnak a veszély pillanataiban segíteni, mikor vérüket adják embertársuknak, kinek rokon a vérképlete, úgy a lélek is akkor tud csak segíteni egy másik léleknek, ha nem "másféle", ha szemlélete, meggyőződésnél is titkosabb valósága hasonló.
Mert mindig a "másfélé-t" szeretjük, őt keressük, az élet minden helyzetében és változatában...tudod-e már? Az élet legnagyobb titka és ajándéka, ha két "egyféle" ember találkozik. Oly ritka ez, mintha a természet erővel és fortéllyal akadályozná meg ezt az összhangot - talán, mert a világ teremtéséhez, az élet megújulásához szüksége van a feszültségre, mely az örökké egymást kereső, ellentétes szándékú és ütemű emberek között keletkezik.

S mindent elérhetsz az életben, mindent legyőzhetsz magad körül és a világban, mindent neked adhat az élet, s te mindent elvehetsz az élettől: csak egy ember ízlését, hajlamát, életütemét nem tudod megváltoztatni, azt a másféleséget, mely teljesen jellemez egy embert, aki fontos számodra, akihez közöd van.

Olyan volt, mint a vadak: a gondos nevelés, a zárda, apjának műveltsége és gyöngédsége, mindez csak modorát szelídítette. Krisztina belülről vad volt, szelídíthetetlen....nem bírta el a korlátozást, semmilyen értelemben.

...s olyan magános voltam, mint a fa az erdőm tisztásán, a fa, mely körül kidöntötte az erdőt a háborút megelőző napon a vihar. Egy fa megmaradt a tisztáson, a vadászház közelében. S új erdő sarjadt már körülötte, negyedszázad alatt. De ez a fa még a régiek közül való, s egy indulat, melynek szélvész a neve a természetben, kidöntött körülötte mindent, ami hozzátartozott. S a fa, látod, mégis él, ma is, hatalmas és oktalan erővel. Mi célja lehet?...Semmi. Meg akar maradni. Úgy látszik, az életnek, mindennek, ami él, nincs más célja, mint a lehető végső időig megmaradni és megújulni.

Akkor megértettem, hogy aki túlél valamit, annak nincs joga vádat emelni. Aki túlél valamit, az megnyerte a maga perét, nincs joga és oka vádaskodni., erősebb volt, ő volt a ravaszabb, erőszakosabb.

Nem valamilyen rettenetes önzés a hűség, önzés és hiúság, mint az emberi dolgok és igények többsége az életben? Mikor hűséget követelünk, akarjuk-e, hogy a másik boldog legyen? S ha a hűség finom rabságában nem lehet boldog, szeretjük-e azt, akitől hűséget követelünk? S ha nem úgy szeretjük a másikat, hogy boldoggá tesszük, van-e jogunk követelni valamit, hűséget vagy áldozatot?

Már nem maradt más, csak a várakozás és bosszú - most, mikor a bosszú pillanata elérkezett és a várakozásnak vége, csodálkozva érzem, , milyen reménytelen és értéktelen mindaz, amit még egymástól megtudhatunk, bevallhatunk vagy hazudhatunk -, mindig csak a valóságot érti meg az ember. Már értem a valóságot. S az idő tisztítótüze kiszívott az emlékekből mindenharagot.

Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét...mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról semmit. Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak... Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. De akkor az sem fáj már.

A szalag hajtását lepecsételte apja gyűrűjével. Itt a könyv - mondja, s előhúzza, a barát felé nyújtja. - Ez maradt Krisztina után. S én nem téptem föl a szalagot, mert nem maradt írásos engedély utána, nem mellékelt használati utasítást e hagyatékhoz, nem tudhattam azt sem, nekem küldi-e a síron túlról ezt a vallomást vagy neked? Valószínű, hogy ebben a könyvben az igazság van, mert Krisztina soha nem hazudott - mondja tiszteletteljes, szigorú hangon.

Mert az ember nemcsak azzal felel, ha meghal... De felel azzal is, ha túlél valamit.

Túlélni valakit, akit olyan nagyon szerettünk, hogy ölni is tudtunk volna érette, túlélni valakit, akihez olyan közünk volt, hogy majdnem belehaltunk, ez egyike az élet titokzatos és minősíthetetlen bűntényeinek.

De az élet alján minden cselekedetünk értelme talán mégis ez a kötés volt, mely valakihez fűzött - kötés vagy szenvedély, nevezd, ahogy akarod.

Te is azt hiszed, hogy az élet értelme nem más, csak a szenvedély, mely egy napon áthatja szívünket, lelkünket és testünket, s aztán örökké ég, a halálig? Akármi történik is közben? S ha ezt megéltük, talán nem is éltünk hiába? Ilyen mély, ilyen gonosz, ilyen nagyszerű, ilyen embertelen a szenvedély?... S talán nem is szól személynek, csak a vágynak?... Ez a kérdés. Vagy mégis személynek szól, örökké és mindig csak annak az egy és titokzatos személynek, aki lehet jó, lehet rossz, de cselekedetein és tulajdonságain nem múlik a szenvedély bensősége, mely hozzákötöz?