Ezer székely leány

Bérmálás Zetelakán

Béke és csend, harmónia

Van, aki jó példával jár elöl. Tűzzük ki mi is házunkra a magyar és a székely zászlót! Mutassuk meg, hogy Székelyföld nem Románia!

Kelet felé!

Kelet felé! DVDRip.1940
Fekete-fehér, magyar dokumentumfilm, 90 perc
Elrabolt országrészeink és véreink visszacsatolásának filmdokumentuma.


Letölteni ITT és ITT (nem saját feltöltés)
Jelszó: linkvadaszok.hu

Példakép: Makovecz Imre

Az idén hetvenöt esztendős, súlyos betegen is dolgozó Makovecz Imre cigány falut épít azoknak a romáknak, akiknek a házát romba döntötte az árvíz. A világszerte elismert Makovecz Imre cége az elmúlt években tönkrement. Ő mégis szolgálja népét és dolgozik érte mint példaképe Kós Károly. Több, a rendszerváltozás után Erdélybe tervezett temploma közül (Temesvár, Kolozsvár, Vargyas, Nagyvárad, Sepsiszentgyörgy) elsőnek épült fel a csíkszeredai. Fő motívumai a templomkert falába beépített öreg sírkövek másolataiból felmagasodó torony és a felülvilágítón át az istentiszteletet figyelemmel kísérő angyalszobrok. Makovecz nagyra becsülte a csíkiak hozzáállását. A Székelyhon a Példakép sorozatával tiszteleg a mester előtt. A sorozat korábbi, Kós Károlyról szól epizódja itt tekinthető meg.

(szekelyhon.ro)

Ilyen is van: Kós Károly-emlékborítékot adott ki a Román Posta

Kós Károly építész és író személyiségét megörökítő emlékborítékot adott ki a Román Posta.

Moldován József távközlési államtitkár közbenjárásával 2010 júniusában szakértők állították össze a kiadásához szükséges dokumentációt, ennek eredményeként elkészült az emlékboríték, amelyet a levelezők és gyűjtők megvásárolhatnak a postahivatalokban.

Az államtitkár szeretné, ha az új kezdeményezés itt nem szakadna meg, és bővülne a neves erdélyi személyiségek előtt tisztelgő postai emlékborítékok és bélyegek skálája. Az első kétezer emlékborítékból Moldován kétszázat felajánlott a Kolozsvári Magyar Napok keretében szervezett Kós Károly-emlék- és -teljesítménytúrát szervező Szentimrei Alapítványnak, ebből százat a ma a Kakasos templomtól 7 órakor induló túra résztvevői között osztanak szét.

(Háromszék)

MVSZ: El kell temetnünk Petőfi Sándort!

Több mint két évtizede annak, hogy 1989. július 17-én a távoli Szibériában, a Bulját Köztársaságban, a Bajkál-tó keleti partján fekvő Barguzinban egy magyarok vezette nemzetközi kutatócsoport feltárta Alexander Stefanovics Petrovics sírját. A sírból avatott régészek, antropológusok gondos kezei kiemelték a csontvázat, amely egy 163 cm magas férfi földi maradványa volt. Borzongva fedezték fel annak erős bal felső szemfogát, törött bordáját és betegség sújtotta térdét, amely a néhai járását minden bizonnyal enyhén bicegővé tehette.

Alább folytatódik a Magyarok Világszövetsége elnökének közleménye.

A néhait 1855 májusában temették el, és az I. világháború idején még megvolt az ó-orosz betűket is tartalmazó sírfelirat, amely az elhunyt neve után megörökítette kilétét: vengerszkij maior i poet – azaz magyar őrnagy és költő. Egy orosz néprajzi tanulmány pedig megszólaltatta az 1920-as években még élő öreg parasztasszonyt, Mária Morokovát, aki kislányként naponta bejárt a magyar fogolyhoz. Az pedig arról beszélt neki, hogy az ő országában nagy háború volt, és Frantz nevű császárukat megsegítette Nikoláj czár.

Minderről Kéri Edit könyvéből is értesülhetünk – aki maga is tagja volt a sírfeltáró kutatócsoportnak –, amelyet 1990 februárjában adott ki az Eötvös Kiadó: Petőfi Szibériában?!

Valóban, megtörténhet, hogy a Segesvár melletti Fehéregyháza határában az oroszok ellen vívott csatában 1849. július 31-én utoljára látott Petőfi Sándort foglyul ejtették és a távoli Szibériába hurcolták volna? A hivatalos magyar történettudomány máig tagadja, hogy az 1849-es szabadságharcba beavatkozó oroszok magyar foglyokat hurcoltak volna magukkal. Pedig az I. világháborút követően, a húszas-harmincas években szovjet fogolytáborokból hazatérő magyar katonák közül sokan vallottak arról, hogy a távoli Szibériában olyan öreg magyarokkal találkoztak, akiket a szabadságharc leverése után fogolyként hurcoltak oda. Pedig Kéri Edit, ez a történészeket megszégyenítő színész, ’56-os forradalmár és oknyomozó újságíró évekkel ezelőtt megszerezte Bécsből, a Staatsarchiv-ból, a szabadságharc idején zajló némely osztrák kormányülés jegyzőkönyvét. Az 1849. május 14-i Ministerrat Protokoll (Minisztertanácsi jegyzőkönyv), amelyet Schwarzenberg és Bach látott el kézjegyével, kimondja, hogy az oroszok által ejtett magyar hadifoglyokat el lehet szállítani a távoli Szibériába – Nach Siberien, nach Kamschatka, nach Nord-Asien kann man transportieren. A dokumentum – amelyet két nap múltán Ferenc József császár is aláírt – arról is árulkodik, hogy ebbe a tervbe nem mindenki volt beavatva. A jegyzőkönyv szerint a magyar foglyok Szibériába való szállításáról szóló vitában a császári pénzügyminiszter felszólalt, és kijelentette, hogy ez a megoldás méltatlan Ausztriához, és legalább azt biztosítani kellene, hogy a távoli szibériai fogolytáborokban osztrák fegyőrök őrizzék a hadifoglyokat...
Minderről még a magyar olvasó is értesülhetett, hiszen a bécsi jegyzőkönyvek Kéri Edit által elkészíttetett fordítását egy óvatlan nyári napon a Magyar Nemzet is közölte.

A huszonegy évvel ezelőtt, a Bulját Köztársaságban kiásott csontváz megsemmisítésére azonnal hadjárat indult. Kommunikációs és fizikai. A Budapest-Moszkva tengely pillanatok alatt kiötlötte a leghatásosabb lejárató szöveget, mely szerint a Barguzinban feltárt csontváz nem Petőfi Sándor földi maradványa, hanem egy zsidóé, aki ráadásul nő lett volna. A fölényeskedő legyintésnek álcázott kommunikációs fogással egyidejűleg azonban elrendelték a lelet lefoglalását. Ezek után a csontvázban Petőfi Sándort felismerő kutatók Ulan Ude-ból, a bulját fővárosból, majd a Szovjetunióból a legvadabb kalandregényekbe illő körülmények között menekítették azt ki.

Itthon, Magyarországon pedig hiába kérték, hogy bontsák meg Petőfi Sándor édesanyjának sírját, és vegyenek csontvázából génmintát. A magyar tudományosság és a politikum kegyeletsértésre hivatkozva megtiltotta azt a mintavételt, amely a feltételezést tudományos úton, száz százalékosan igazolhatta vagy cáfolhatta volna. Meglehet, hogy abban a bizonyos kegyeleti bizottságban sok ismert magyar közéleti ember írta és írja elő kötelezően a struccpolitikát.

Azóta húsz év telt el. Azóta minden magyar miniszterelnököt beavattak a Buljátországból elhozott csontváz titkába. Húsz éve tűnődöm azon, hogy vajon miért nem történik semmi? Miért nem kíván a magyar politikum ebben a kérdésben az igazságnak a végére járni? Hiszen a tudomány egyértelműen cáfolhatná, vagy egyértelműen igazolhatná, hogy valóban Petőfi Sándor földi maradványai kerültek-e elé?

Vannak, akik úgy vélik: ha kiderülne, hogy a fehéregyházi csata után Petőfi még évekig élt, az „ott essem el én, a harc mezején” jegyében felmagasztosult Petőfi-kép töredezne szilánkokra, amit a ma élő magyar nemzedék nehezen viselne el. Dőreség, mondom én. Hiszen Petőfi irodalmi művét ez semmiképpen nem érintené. Lánglelkű, szabadságvágyó szellemét ugyancsak nem. Talán csak azok sínylenék meg e hírt, akik számára Petőfi legfőbb értéke maga a megjövendölt élete. Ám az ő lélekszámuk eltörpül azon magyarok száma előtt, akik számára az igazság mindennél fontosabb. És ugyanúgy eltörpül azon magyarok száma előtt, akiket bánt, hogy e nemzet mindmáig nem adta meg a végtisztességet a legnagyobb magyar költőnek.

Petőfi Sándor halálának kérdése nem irodalomtörténeti kérdés. A legnagyobb magyar költő halála körülményeinek tisztázása a magyar nemzet méltóságának és önbecsülésének kérdése! Ha valóban megtalálták Petőfi Sándor földi maradványait, akkor azok temetetlen voltukban égbe kiáltanak! A magyar nemzet pedig haladéktalanul és méltó módon el kell temesse őt a haza földjébe! Ha nem Petőfi Sándor földi maradványai kerültek elő, akkor azokat keresni kell. És addig kell keresni, amíg meg nem találják. Majd ugyanúgy, a legnagyobb magyar költőnek kijáró végtisztességgel el kell temetni őt! Tudom, hogy minden magyar város versengni fog érte!

Ezért vallom és hirdetem: Petőfi Sándor halálának tisztázása és Petőfi Sándor méltó eltemetése a XXI. századi magyar élet megkerülhetetlen ügye: egy új magyar kultúrpolitika origója, egy felemelkedést szolgáló magyar nemzetpolitika sarokköve, a magyar nemzeti lét erkölcsi alapvetése.

A Buljátországban feltárt csontváz most még egy bőröndben vár. Nem Magyarországon. Valahol Európában. Titok, hogy hol. Nehogy eltüntessék, nehogy megsemmisítsék. Petőfi Sándor földi maradványai valahol Európában várják az igazság óráját.

Budapest-Kolozsvár, 2010. július 31-én

Patrubány Miklós István Ádám,
a Magyarok Világszövetségének elnöke

Továbbította az MVSZ Sajtószolgálat

Döbbenet: Román “történészek” szerint a rovásírást is tőlük vettük át

Az oly nagy becsben tartott rovásírást a székelyek dák írásból koppintották, állítja a Libertatea napilap mai száma. A lap a Brassó és Kovászna megye határában lévő Székelyföld pannót határjelzőként írja le, amely elválasztja Hargita és Kovászna megyét Románia többi részétől, és annak rovásírásos feliratát veszi górcső alá.

A cikk írója azt állítja, „a magyarok úgy tartják, hogy ezeket a betűket a székelyek találták ki a középkorban, de csak szórványosan használták, és igen kevesen maradtak azok, akik ismerik is a rovásírásnak nevezett ábécét”. Vasile Maierean és Dan Dulciu titkosírás szakértők leújabb munkája, A román titkosírás története is tartalmaz egy fejezetet a székely rovásírásról, amelyről azt írják, nem is székely, hanem egy nagyon ősi írásmódból származik, amelyet Románia területén találtak fel. Ezt azután átvették a dákok, utánuk pedig a románok, akik a középkorig ezt használták, és tőlük vették át a székelyek, írja a lap a könyvre hivatkozva.

A könyv szerint a 42 jeles székely ábécé 12 jele megegyezik a hétezer évesnek tartott alsótatárlakai leleten talált írással. A lap azt állítja, ehhez a székelyeknek nem lehet közük, mert írásuk csak 800 éves, és a Kárpát-kanyarban telepedtek le. Azt viszont nem említi, hogy a honfoglalás időszakában székelyek voltak Nyugat-Magyarországon is, és évszázadokig éltek a Fehér megyei Aranyosszéken, ugyanannak a megyének a területén, ahol megtalálták a több mint hétezer éves írásmintát.

Hétezer éves ABC

1961-ben a Fehér megyei tatárlakán három, piktografikus jelekkel diszített agyagtáblácskát találtak. A kutatók között máig komoly vita folyik a korongok életkorát illetően. Mivel az eredetileg kiégetetlen táblákat nem sokkal feltárásuk után kiégették, az azóta kidolgozott kormeghatározó csúcstehcnológiai módszerek esetükben nem alkalmazhatóak. A kutatók nagy része mintegy hétezer évesre becsüli a lelet korát.

Ebben az esetben a tatárlaki korongok az eddig ismert legkorábbi írásos emléket jelentik. A lelet érdekessége, hogy a táblácskákon az ősi székely rovásírás 12 betűje is felismerhető.

(tortenelemportal.hu manna.ro)

Wass Albert Minden Verse

Wass Albert - Minden Verse

Kiszely István: Táltos vagy sámán?

„A táltosok azok voltak, akik a
magyarság »kusza és véletlenszerű
« szellemvilágát a Magyarok
Istene alá rendezték.”
(Harangozó Imre)

Az ősmagyarok vallása, a kereszténység előtti hitvilág nagyrészt ismeretlen, egységet nem alkotó mozaikokban maradt fenn. Theophülaktosz Szimokattész (Kr. u. 575-630?) írja az Oikumeniké hisztoriában, hogy a „turkoknak papjai vannak”; nevüket – a táltost – régi nyelvünk „őseink bölcsei és papjai” jelentésben megtartotta.

A korai egyistenhitű vallás és eleink világképe a magyar nép mentalitásában még ma is él, töredékei megkereshetők a néphit, a népmese, a népdal és a népszokások körében. Újabban – egy szerencsétlenül megfogalmazott és félreérthető magyar püspökkari körlevél okán – egyre gyakrabban kerül szóba eleink Szent István előtti vallása. A témát sok szakember is egyszerűen a samanizmus tárgykörébe utalja, ami felületesség.

Táltosaink sajátos hagyományokat gyakorló emberek voltak, akik nem hasonlíthatók Európa pogány népeinek sámánjaihoz, varázslóihoz. A magyarság táltosainál azonos szerepet játszott a kiválasztottság és a szakmabeli ismeretek tudatos megszerzése. A tudományok és a nép nevelése a táltosok kezében volt, őket tartották áldozatok és könyörgések által közbenjáróiknak az Egy Istennél. Nem tépett farkasbőrbe öltözve, dobolva, fejükön szibériai agancsokat viselve, nem révülve és földöntúli lényekkel viaskodva látták el feladatukat, hanem munkájukat és hivatásukat; mai értelemben leginkább vezetők tanácsadóinak és gyógyító embereinek lehetne nevezni őket.

Egy ízben Kan Loában tartózkodtunk a sárga ujgurok vezetőinél, amikor jugar barátaink közölték, hogy van egy betegük, és hamarosan megérkezik a gyógyító emberük – a táltosuk. Hamarosan jött egy szerény, alacsony termetű, farmernadrágba és csíkos, rövid ujjú ingbe öltözött férfi, akinek első útja a jurtában lévő tűzhöz vezetett, majd elfordulva valamit cselekedett.

Odament a beteghez, fülét, megtapogatva, tüdejét, szívét meghallgatva, hasát megnyomogatva halálpontos diagnózist adott. Kis nemeztáskájából kivett gyógyfüveket (mindig 77 félét hordanak magukkal), adott belőle a betegnek, majd ott ült még legalább fél órát az ágya mellett. Amikor mindezt befejezte, megkérdeztem tőle, hogyan gyógyít? Elmondta a titkait. Először pontos diagnózist ad azzal, hogy beleéli magát a beteg helyzetébe. Ha az illető valóban beteg, meg kell gyógyítani, tehát ad neki gyógyszert. Azért ült hosszasan a beteg mellett, hogy akaratát át tudja adni, a páciens akarjon meggyógyulni. Megérkezésekor azért ment először a tűzhöz, hogy egy vörösen izzó kiskanalat nyelvéhez érintsen, mondván: csak akkor van elég erő benne, ha a tűz nem égeti meg a nyelvét. Ez a hármas gyógymód a fejlett mai orvosi gyakorlatnak is megfelelő.

Badiny Jós Ferencnél olvassuk a következőket: „Ősi hitvilágunk papjai azonosak a jogur kamokkal, de ezek nem sámánok. Lehet, hogy az elmúlt 1500 év alatt már elfelejtették ősi hitünk egy részét is, és tudásuk beszűkült, de a gyógyítást ma is végző tudós és a varázslatot végző sámán között óriási a különbség… A mágus vagy táltos működésének alapja nemcsak hitbéli. Nemcsak az Isten ismérve, hanem beletartozik a tudás és a másikról való gondoskodás, tehát a gyógyítás; a természeti erők felismerése és használata…”

„Az a felfogásunk – írja László Gyula – hogy a sámánhitben nagy szerepet játszik a különböző mérgező anyagok által felidézett látomásvilág, de ilyenféle nyomokat táltosainknál nem találunk. Ők különös adottságú, nagy műveltségű egyének, a fejedelmi udvarokban nagy méltóságra is juthattak (mint az avar Bokolabra). Táltosaink ismerték a gyógyfüveket, és hasznos tanácsokkal szolgáltak az uralkodóknak, de a betegeknek is, de a táltos sohasem volt a világnézet vagy az egészséges hit megtestesítője.”

Történelmünk fontos rendezőelve a táltoshagyomány, amit a mai történetírás nem vesz figyelembe, az idetartozó krónikás forrásokat ellehetetlenítik, mert nem tudnak mit kezdeni velük. Pedig a csodaszarvasmonda, a turulmonda, a Szent László mondakör mind ebbe a témakörbe tartozik. Nem lehet azt mondani, hogy a táltos őseink papja, hiszen népünk emlékezete a táltos rendbe valónak tekinti az összes Árpád-házi királyunkat, sőt királyaink javarészét Mátyás haláláig, pedig ők keresztények voltak. Itt van a lényeges különbség a táltos és a sámán között. Míg a sámán egy kis lélekszámú nép, törzs gyógyító embere, a táltos lehet egy európai birodalom keresztény királya is.

Honfoglaló őseink táltosainak, mint a törzs legszűkebb vezetőrétegéhez szorosan hozzátartozóknak, módjukban állt más kultúrák vallásaiból, papjainak tudásából a lehető legtöbbet eltanulva magukévá tenni.

Demokrata
2009:50. szám
Kiszely István

A turáni átok

Ősi legendáink szerint, midőn eleink István király akaratának engedelmeskedve felvették a kereszténységet és megtagadták ősi hitüket, a táltosok megátkozták a magyarságot. Legyen sorsuk széthúzás és belviszály, soha, semmiben ne egyezzenek, belső féreg rágja a nemzetet, lassú pusztulás végezzen vele. A kereszténység terjesztői persze ostobaságnak minősítették az átkot, mára mégis közhellyé vált a magyarok széthúzása. Ha közülük bárki bármilyen sikert ér el, honfitársai rögtön rátámadnak, gyalázzák, és gáncsot vetnek neki.

Vajon mi ez, ha nem az ősi átok beteljesedése?

Napjaink közélete aligha szorul bővebb magyarázatra. És még csak azt sem mondhatjuk, hogy új jelenség ez a magyar politikai életben. Elég, ha belelapozunk a történelemkönyvbe... A körülöttünk élő népek előszeretettel dörgölik az orrunk alá, hogy ötszáz éve minden megvívott háborúnkat elveszítettük. Mi ehhez nyugodtan hozzátehetjük, hogy azért veszítettünk, mert a magyarság vezetői ahelyett, hogy a külső ellenséggel hadakoztak volna, tehetségük javát az egymás elleni áskálódásra fordították. Ez vezetett közvetve a mohácsi vészhez, a Rákóczi-szabadságharc bukásához, az 1849-es kudarchoz stb.

Úgy tűnik tehát, hogy az átok nagyon is működik. Vagy csupán saját gyengeségünket magyarázzuk vele? Lehet-e hibainkért valamiféle természetfeletti erőt okolni? És egyáltalán elképzelhető, hogy felelősen gondolkodó vezetők, amilyenek őseink máguskirályai voltak, holmi vallási nézeteltérés miatt végzetes átkot mondjanak saját véreikre?

A turáni átok a magyarság egyik feltételezett őshazájáról, az Aral-tó környéki Turáni-alföldről kapta a nevét. Az akkori idők magyar ősvallásáról alig tudunk valamit, mert kevés a hiteles forrás. Az bizonyos azonban, hogy szabad vallásgyakorlat működött a nép körében, azaz mindenki abban hitt, amiben akart. A magyarok hittérítők, kereskedők és utazók révén ismerték már a keleti és nyugati kereszténységet, az iszlámot, a zsidó hitet és más, kisebb ázsiai vallásokat is. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a magyaroknak nem lett volna saját hite. Az ősmagyar vallást általában a táltosokhoz kötik, pedig mint azt László Gyula professzor megállapította, a táltos voltaképpen csupán szolgája a felsőbb hatalmaknak, az igazi vallási réteg (a papi rend) felette áll, erről azonban szinte semmit nem tudunk. Ennek ellenére kevésbé valószínű, hogy holmi hitbeli vita miatt megátkozták volna saját népüket.

A turáni átok kiváltó oka nem az új vallás, az új hit volt, hanem az, hogy az újnak mondott vallásnak idegen papjai voltak, s a nép engedte, hogy idegen urak üljenek a magyarság nyakára. Mágusaink úgy tartották, hogy az ősmagyar vallás minden más hit alapja, őse volt, belőle alakultak ki a nagy egyházak, amelyek azonban letértek Isten útjáról. Az pedig, hogy a magyarok egy ilyen egyháznak hódoltak be, azt jelentette, hogy Isten népét többé már nem Isten irányította a máguskirályokon keresztül, hanem más emberek. Még tovább sarkítva a dolgot: már nem Isten uralta az embereket, hanem azok akarták uralmuk alá vonni a teremtőt. Ez pedig már olyan vétség, amely kiválthatta a súlyos turáni átkot. Ha egy nép elhagyja Istenét, az Isten is elhagyja népét, s a népnek pusztulnia kell...

Manapság pogánynak mondják az ősmagyarokat, s ezt a pogányságot úgy képzelik el, mint a kereszténység ellentétét. Isten eggyé lett a világmindenséggel, akinek neve van, de személyisége nincs, mivel Ő maga az egész világ. Isten maga az. Ez volt az ősvallás, melyből minden más hit kialakult, elferdítve az eredeti igét. Ezért nem harcoltak elég keményen a magyarok az erőszakos térítések ellen. A táltosok megérttették az emberekkel, hogy mindegy, melyik vallás jelét vetik magukra, ha Isten nevét mondják, a világmindenség erejével töltekeznek újra. Tulajdonképpen a kereszt jele sem Jézus halálára utal, mert ez is egy ősi szimbólum. Aki a világmindenséget akarja ábrázolni, az két vonalat mutat: egyet északról délnek, egyet pedig keletről nyugatnak. Esetleg felmutat az égre, majd le a földre, aztán körbe a látóhatáron. Ez is kereszt, amelyet a keresztény egyház felhasznált.

István király 1000-ben a következő rendeletet adta ki:

"...a magyarok, székelyek, kunok, valamint az egyházi magyar keresztény papság által is használt régi magyar betűk és vésetek, a jobbról balra haladó pogány írás megszüntetődjék és helyette latin betűk használtassanak...Továbbá a templomokban található pogány betűkkel való felírások és imakönyvek megsemmisíttessenek és latinra cseréltessenek. Valamint pedig azok, akik régi pogány iratokat beadnak, 1-től 10 dénárig jutalmat kapjanak. A beadott iratok és vésetek pedig tűzzel és vassal pusztíttassanak el, hogy ezek kiirtásával a pogány vallásra emlékezés, visszavágyódás megszüntetődjék."

Ez a rendelet lehetett a kezdete ezeréves balsorsunknak. Nemcsak vallásukat hagyták veszni a magyarok, de hagyományaikat, értékrendjüket és történelmüket is. Ezek nélkül pedig nem lehet igazi jövője egy nemzetnek még akkor sem, ha a turáni átok nem működik.

Forrás: ITT

Adósunk Európa

Trianon himnusz

Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi, csillagösvényen.
Maroknyi székely úgy áll mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk!

Áldott hazánknak délvidéki népe
Ezredév óta drága kincs nekünk.
Győztes hatalmak elrabolták tőlünk,
De szívünkben mi sosem feledünk!
Szabadka, Zombor, Újvidék és Bácska
Mennyit kell szótlan ma is tűrnötök.
De sziklasírban, régen eltemetve,
Vigyáz s erőt ád sok-sok ősötök.

Ős Felvidékünk és te, Kárpátalja,
Szép Őrvidékünk, gazdag tájai,
Történelmünknek hősi korszakában
De sokszor védtek büszke várai!
Ungvár és Munkács, Kassa, Krasznahorka,
Lakóid ma is egytestvér velünk.
Segítsed őket, magyarnak maradni,
Védd nemzetünket, kérünk, Istenünk.

WASS Albert: Az utolsó táltos

Magosan a Balaton kék vize fölött a Badacsony sziklái még ma is tele vannak titokzatos, sötét barlang-üregekkel. Valamikor régen, hosszú évszázadokkal ezelőtt, ezekben a barlangokban rejtőzködtek Öregisten utolsó hűséges szolgái, és ide menekült üldözői elől az utolsó magyar táltos is. Hosszú éveken át ott húzódott meg a járhatatlan sziklavadonban, ahol sem az idegenből jött papok, sem a német lovag-urak nem tudtak rátalálni, hogy máglyán megégethessék.
Mikor aztán már nagyon öreg lett a régi magyar Isten utolsó táltosa, egy szép napon elhatározta, hogy elbujdosik örökre az idegenek által megszállt nyugati gyepűről.
Ragyogó szép téli reggel volt, amikor a táltos kilépett a barlangból. Füveken, bokrokon zúzmarát csillogtatott a felkelő nap hideg sugara, s odalent, a Badacsony lábánál, mint egy nagy néma tükör terült el a befagyott Balaton, messzire elnyúlva a hólepte dombok között.
A magos, szikár vénember, a táltosok hosszú, fehér talárjába burkolózva lassan aláereszkedett a sziklás hegyoldalon. Tarisznya volt a vállán, abban szárított hús, tűzgyújtó szerszám és nehány pogácsa. Hóna alatt pedig egy cserzett bőrbe göngyölt, hosszúkás csomag, amit olyan nagy gonddal és szeretettel szorított magához, mintha a világ legféltettebb kincsét menekítette volna benne tolvajok elől.
Bár hosszú, fehér talárja szinte beleolvadt a hólepte tájba, szálas alakját mégis felismerte hamar a tihanyi apátság őrszeme, amint lassú, méltóságteljes léptekkel haladt át a befagyott tavon.
– Ott megy a táltos! – rikkantotta el magát a torony őre. – Fogjuk el élve! Vérdíjat fizet érte Veszprémi Gerhard úr!
Csörömpölt a tihanyi zsoldosok fegyverzete a Balaton jegén, de a vén táltos nem indult futásnak. Még csak a fejét sem fordította hátra. Lassú, nyugodt léptekkel haladt a maga útján, keresztül a befagyott tavon a szemközti part biztonságot ígérő, sűrű erdőségei felé. Tudta, hogy sorsa Isten kezében van, s nem ember szándékában.
A távolság egyre szűkült közte s a nyomában szaladó zsoldosok között. Már kőhajításnyira se voltak, s úgy látszott, hogy hamarosan beérik üldözői, amikor egyszerre csak retteneteset dördült lábuk alatt a Balaton, s a tó teljes hosszában, parttól partig meghasadt a jég. A repedés széles árkában meghullámzott a magyar tenger haragos vize, és megállásra kényszerítette az üldözőket.
– Hála néked és áldás, vizeknek Ura! – morogta halkan az öreg táltos, és lassú, nyugodt léptekkel folytatta útját a tavon át, az erdők felé.
Attól a naptól kezdve minden télen meghasad néha hasonló módon a Balaton jege. A nép rianás-nak nevezi ezt a félelmetes tünetet, és vannak még ma is, akik tudni vélik, hogy a Balaton ilyen módon kívánja emlékeztetni a magyarokat arra, hogy az utolsó táltos elhagyta a Badacsony szikláit, s amíg nem tér vissza, addig nem lesz békessége a tó sötét vizének.
Annak a napnak éjszakáján halászember kunyhójában pihent meg az öreg táltos, s másnap ment tovább, keletnek. Akikhez éjszakázni betért, mély tisztelettel fogadták, s ellátták mindennel, amire szüksége volt. De gondteltek voltak a vendéglátók, mert tudták, hogy halálbüntetés vár arra, aki a régi Isten papjainak menedéket ad.
Megjött a tavasz is, mire a vén táltos elérte az alföld füves, mocsaras pusztáit. Juhászok, gulyások, csikósok fogadták be sátoraikba, s vezették tovább, mindég kelet felé, szállásról szállásra. Itt már nem voltak idegen papok, idegen zsoldosok, csupán pusztai magyarok, s az öreg táltos otthon érezte magát közöttük. Mintha csak a régi szép magyar idők tértek volna vissza életébe. Kérlelték is, hogy maradjon. Ígérték, hogy elrejtik úgy, hogy a király emberei soha meg nem lelik. De ő csak rázta a fejét. –
Dolgom van keleten – mondta –, fontos dolgom.
S ment tovább, keletnek. Hosszú, szakadozott fehér talárjában, tarisznyájával a vállán, s azzal a titokzatos, bőrbe csavart, hosszúkás holmival a hóna alatt. Forró nap perzselte, záporeső verte, vihar tépte vedlett talárját. De ment tovább.
Mire elérte a rónaság végét, az erdélyi hegyek lábainál kifogyott minden ereje. Az első tölgyfa alatt összeesett. Mikor újra magához tért, kis fakunyhóban találta magát. A nyitott ajtón át kiláthatott az erdőre. A fák lombja sárgult már. Ősz volt.
Egy asszony hajolt föléje.
– Hol vagyok? – kérdezte az öreg táltos. – És ki vagy te, leányom?
– Látó-asszony vagyok – felelte az asszony –, gyógyítom a népeket, ahogy anyámtól tanultam volt.
– Akkor mennem kell innen – sóhajtott fel a vén táltos és megpróbált felkönyökölni –, még bajt hozok reád, s megégetnek mint boszorkányt.
Az asszony szelíden rámosolygott.
– Jó ideje útban lehetsz, táltos – mondta –, már nem égetnek boszorkányt többé magyarok földjén. Kálmán király törvénybe mondta, hogy nincsenek boszorkányok.
Az öreg táltos hosszasan, elgondolkodva nézett az asszonyra. Aztán csak annyit mondott:
– Bölcs ember lehet ez a Kálmán. Áldja meg őt a magyarok Istene!
– Úgy legyen! – tette hozzá halkan a látó-asszony.
Az öreg táltos ott telelt át az erdei kunyhóban. Mikor a tavaszi csermelyek lehordták a hegyekből a havat, s járhatóvá váltak a gerincek, a látó-asszony átvezette a hegyeken a Maros folyó völgyébe. Innen aztán pásztorkodó erdei népek vezették tovább, Erdély gyönyörű, néma hegyei közé, székelyek földjére. Senki sem kérdezte, hogy hova igyekszik és miért. Tudták, hogy kicsoda, s tudták azt is, hogy tova nyugaton idegen papok és zsoldosok halálra keresik az Öregisten hűséges szolgáit.
Lassanként szűkülni kezdett a Maros széles völgye. Kétoldalon egyre meredekebbek lettek a hegyoldalok, míg végül is a folyó már nem is volt folyó többé, csupán egy kristálytiszta, sebesvízű patak. Eltelt a tavasz, el a nyár is, s az erdők zöldje lassan aranyra változott. Mindössze a fenyő, a székely fenyő őrizte meg színét, magosra tornyosulva fent a gerinceken. Ott, a székely hegyek szívében az öreg táltos egyszerre csak megérezte, hogy útjának végére ért. Hazaérkezett.
Életének utolsó nehány évét fent töltötte a havasban, székely pásztornépek között. Békében élt ott, senki sem zavarta. Ügyes-bajos népek messziről eljártak hozzá tanácsért. A székelyek olyan ügyesen beleillesztették a maguk ősi hitét az új világba, hogy az öreg táltos észre se vette, hogy keresztények között él.
Mikor a székely fadöntő kivágott egy szálfát, bocsánatot kért a testvérfáktól, mert ez volt az ősi szokás. Amikor áldomást ittak, az első loccsantás az anyaföldre ment, és tábortüzeiket földdel oltották ki, sohasem vízzel. Vasárnaponként leballagtak szétszórt erdei szállásaikról a kicsi fatemplomba, ahol a papjuk Jézusról beszélt. De fent a hegyek között szabadon éltek, mint a madarak és észben tartották, hogy az Úr-Isten szépnek és jónak teremtette a világot, s a poklot csak az ember találta ki.
Amikor a vén táltos érezte, hogy elérkezett számára az idő, kiválasztotta a székelyek legjobbját, egy bölcs és bátor erdőlakót, és megkérte, hogy vezesse őt föl a legmagosabb sziklacsúcsra. A székely nem kérdezett semmit, csak szó nélkül elindult a vénember előtt, fölfele egy keskeny, meredek csapáson, fel a tetőre, ahol a gerincek mind egybefutottak az égbe. Azt se kérdezte meg, hogy mit cipelt olyan féltő gonddal a hóna alatt.
A meredek utolsó szakaszán már úgy kellett vigye ölben a vénembert, olyan gyönge volt.
Mikor felértek végre a tetőre, gyöngéden letette az öreg táltost a mohára. Magukban voltak. Felettük a végtelen kék égbolt, alattuk az erdők végeláthatatlan zöldje.
Az öreg táltos lassan elkezdte kigöngyölíteni a cserzett bőrbe csavart, titokzatos holmit, amit annyi sok esztendőn át féltve őrzött. Egy kard acélja csillogott meg a napfényben. Markolata tiszta aranyból volt, és pengéjén az ősi ékírás jelei.
A székely elolvasta a felírást, és térdre roskadt.
– Isten kardja…! – szakadt föl belőle a szó.
– Géza úr ideje óta őrizzük ezt a szent kardot – mondta akadozó hangon az öreg táltos. – Elődeim közül többen életükkel fizettek, amért nem árulták el rejtekének helyét, s én egy életen át bujdostam érette. Most el kell rejtsük itt fent, ahol biztos helyen lehet, és te, fiam, le kell tedd a nagyesküt, ősi szokás szerint, hogy nem árulod el a titkát soha senkinek. Meg kell ígérd azt is, hogy gondját viseled. Évente egyszer fel kell jönnöd ide, egyedül, megtakarítanod, befaggyúznod és tiszta ruhába csavarnod. Gondoskodnod kell majd arról is, hogy amikor a te időd is eljön, legyen valaki méltó arra, hogy átadhasd neki a szent kard titkát és gondozásának felelősségét.
A székely meghajtotta a fejét.
– Esküszöm az élő Istenre, Isten egyszülött fiára, az Úr Jézus Krisztusra – mondta áhítatosan suttogva. Majd fölemelte a fejét és hangja megcsendült keményen.
– És esküszöm a napra meg a holdra, a csillagokra, szelekre, vizekre és a szent anyaföldre, hogy életemmel őrzöm, védelmezem és gondozom Isten Kardját! Földanya ne fogadja be testem, Vízapa lökje ki magából, és átkozott legyen örökre a lelkem, ha megszegném eskümet!
Így történt, pontosan így, azon a régi napon, fent a székely havasban. Azóta századok jöttek és mentek, s a székely népnek ott Erdély hegyei közt kevés békessége volt a századok során. De bármilyen nehéz is volt az élet, mindég volt közöttük valahol a hegyek között egy ember, ugyanabból a vérből való székely, egyszerű hegyi ember, aki apjától vette át a nagy titok tudását, és évente egyszer felment egymagában a havasokba, hogy gondját viselje Isten kardjának. Mikor kivénült, legidősebb fiát vitte föl magával a titkos helyre, letérdeltette, és elmondatta vele ugyanazt az esküt, annak minden szavát, pontosan úgy, ahogy azt az első székely mondta volt el annak idején az utolsó táltos előtt.
Isten kardja ott van ma is valahol, és ma is van valaki, egyetlenegy székely a sok ezer között, akinek kilétét nem tudhatja senki, de aki évente egyszer eltűnik a hegyekben, hogy eleget tegyen egy régi fogadalomnak.
Aki szóról szóra tudja még ma is, nem csupán az eskü minden szavát, de az utolsó táltos búcsúszavait is, amiket annak az első székelynek a fülébe súgott, amikor már olyan közel volt a halálhoz, hogy beszélni is alig tudott:
– „Isten kardja csak akkor csillog majd újra, és vezeti győzelemre megint a hunok s magyarok ivadékait, amikor egyek lesznek újra, mint a hajdani időkben, egy szándék, egy akarat, egy cselekedet, Öregisten parancsa szerint!”
Mindenki tudja ezt ott fent a hegyekben, s mindenki imádkozik érte nap nap után, évről évre, évszázadról évszázadra, hogy ez a nap, amikor egy akarattá válik újra minden magyar, mielőbb eljöjjön.

Wass Albert: Válogatott magyar mondák és népmesék

Letöltés ITT

ROLE - Az én magyarságom - részletek

Wass Albert rehabilitációját kezdeményezi a Jobbik

Immár 12 éve nincs köztünk az egyik legnagyobb, ugyanakkor halálában is üldözött magyar író, Wass Albert. A leendő Fidesz-kormánytól elvárom, hogy a magyar állampolgárságának visszaadását megtagadó Horn-Kuncze-rezsim, továbbá a Gyurcsány-Bajnai-rezsimnek elszakított nemzetrészeinket cserbenhagyó kül- és magyarságpolitikájával szakítva lépjen fel az írófejedelem rehabilitálásáért nemzetközi szinten.

Miután az MSZP-től a Fideszig azzal áltattak minket az EU-csatlakozás előtt, hogy Románia uniós tagsága megoldás a jogfosztott erdélyi magyarság ügyében. Látnunk kell, hogy az elmúlt 3 évben a másfél milliós erdélyi magyarság (ahogy a többi elszakított nemzetrész) kollektív kisebbségi jogai, területi és kulturális autonómiája terén semmilyen érdemi előrelépés nem történt. Sőt. A románosítás, a még magyar vagy magyar többségű falvakban, városokban főként a román ortodox egyház vezényletével, állami támogatással tovább folytatódik, románok betelepítése, illetve kedvezményes ingatlanszerzése útján, mint egyfajta "csendes" etnikai tisztogatás. A cél világos: a Székelyföldön még túlnyomó többségben élő tömbmagyarság eltüntetése, hogy aztán területi autonómiáról soha többé ne is álmodhassunk. A magyarellenesség, mint szinte valamennyi trianoni megszálló utódállamban, intézményes.

Egy kisebb, de jelentős fejezete a magyarellenes román hatalom ténykedésének, hogy nem hajlandó még a nyilvánvaló tények és bizonyítékok ellenére sem elismerni: Wass Albert egy távollétében hozott, 1946-os román kommunista vérbírósági végzés, azaz papírfecni dacára nem volt háborús bűnös. Ez persze logikus részükről, hiszen nagy formátumú írónk művei egyenként is óriási erővel bírnak az egészséges magyar nemzettudat fenntartása terén.

Mint ismert, a román "jogállam" egyszerűen megtagadta a lehetőséget a bírósági tisztázásra. Három évvel ezelőtt, 2007 májusában a Kolozs megyei törvényszék az író ügyében benyújtott per-újrafelvételi kérelem befogadását egyszerűen elutasította. Nem csoda, hiszen tisztességes tárgyaláson esélyük sem lett volna a hamis vád érvényben tartására. Az sem zavarta őket, hogy az emigrációba kényszerült Wass Amerikában szigorú vizsgálatokon esett át, az FBI pedig megállapította, hogy nem háborús bűnös. Egyik fia nem is lehetett volna az amerikai hadsereg magas rangú tisztje, ha terhelő tényt találtak volna apja ellen Washingtonban.

Szegedi Csanád - EP-képviselő (Jobbik)

(Kuruc.info)

Edward Burne-Jones: Arthur végső álma Avalonban

A kép nagyban megtekinthető ITT és ITT

Báró Edward Burne-Jones angol festő (1833-1898). A kép 1881-1898 közt készült, Burne magnum opusaként tartják ma számon. A képen Arthur király, a brit mondakör legendás hőse látható. Érdekessége a műnek, hogy a földön fekvő korona a Szent Koronát ábrázolja. Ez a tény lehet érdekesség, de tekinthetjük jelzésértékűnek is. Arthur király és köre a szarmata lovagok. A szarmaták viszont a hunok egyik legvitézebb csoportja, akiket a Római Birodalom Aureliánus falához rendelt brit földre a betörő szászok elleni küzdelem céljából. A Magyar Szent Korona eredete még mindmáig nem tisztázott, hol készült kit koronáztak vele legelőször: Arthur királyt, Attilát, talán Nagy Károlyt (ha létezett) majd a pápa tulajdonába került és úgy kapta meg Szent István és maradt a magyarok tulajdonában.
Akit érdekel a téma olvassa el Tomory Zsuzsa: AZ ARTHUR LEGENDAKÖR MAGYAR KAPCSOLATAI című tanulmányt. Megtalálható a magtudin.org honlapon