2011. március 29., kedd

Zetavár mondája





ITT is hallgatható

A monda szerint a várat egy Zeta nevű büszke nagyúr építette, nem sokkal azután, hogy a magyarok keresztény hitre kezdtek térni. Fényes, nagy palotája volt neki Cseleházán, azt azonban földig rombolta és várat épített a falu feletti hegyen, hogy ne tudják ráerőltetni az új vallást.

Zetának két lánya és egy fia volt. A lányok fenn laktak a várban, de a fiú ritkán ült otthon, sok háború volt, állandóan csatákban vitézkedett. Sokáig hírt sem hallottak felőle, aztán váratlanul hazajött. De akkor már áttért a keresztény hitre. Próbálta rábírni konok apját és lánytestvéreit, térjenek át ők is az új hitre. Ők azonban hajthatatlanok maradtak.

A büszke várúr megátkozta az ősi hitét megtagadó fiát és új Istenét. Abban a pillanatban akkorát dördült az ég, hogy a szikla megrendült belé, a büszke vár összeomlott maga alá temetve az öreg Zetát és két lányát. Csak a fiú menekült meg: fehér lovával leugratott a vár fokáról, és semmi baja nem esett.

Az összeomlott vár maga alá temette a dölyfös nagyúr rengeteg kincsét is. Az omladék alatt, nehéz vasajtó mögött van ma is Zeta tengersok kincse. Ez a vasajtó minden évben egyszer megnyílik, Szent György napjának éjjelén…

Sok száz esztendő múlt el Zeta várának összeomlása óta, s Szent György napján sok ember próbált már szerencsét, de aki egyszer bement a vasajtón, többé nem került vissza. Mind azt szerették volna, hogy a tenger kincset egyszerre hozhassák ki. Ám mire összeszedték a sok kincset és kifelé indultak, a vasajtó már bezárult, s többé nem látták az áldott napsütést.

Élt azonban 200 évvel ezelőtt egy Botházi nevű ember, aki elhatározta, vele nem fog megtörténni ugyanaz, mert ő csak egy tarisznya aranyat hoz majd ki. Eljött Szent György napja, éjfélkor szörnyű nagy lángokat vetett a vasajtó és mindjárt ki is nyílt, rettentő dübörgéssel. Botházi ott volt idejében, be is lépett nagy bátran. Szeme-szája elállt a csodálkozástól: a nagy pince tele volt arannyal, ezüsttel, gyémánttal, szinte megvakult a csillogástól. A nagy halom kincs tövében Zeta lányai aranyhímet varrtak. Serényen nekifogott és egykettőre telemarkolta tarisznyáját arannyal. De a kapzsiság ördöge nem hagyta nyugton, lekapta fejéről a kucsmáját és telemerte azt is. Aztán még a zsebébe is gyömöszölt két marék kincset. Csak akkor tért észhez, amikor a lányok megkérdezték, velük akar-e maradni. Futott ki a pincéből, ahogy csak bírt. De éppen akkor, amikor fél lábbal már kilépett az ajtón, nagy robajjal becsapódott a vasajtó s odacsípte a másik lábát. Kihozta a kincset, de egyik lába ott maradt. Meggazdagodott Botházi, de nem volt Isten áldása rajta: ahogy jött, úgy el is ment a sok pénz, s Botházinak nem maradt semmije, csak csúfneve: Sánta Botházi.

Azóta békén varrhatnak aranyhímet Zeta lányai, nem háborgatja őket senki.

2011. március 12., szombat

Petőfi Sándor - Nemzeti dal

Petőfi a verset 1848. március 13-án, két nappal a forradalom kitörése előtt írta, eredetileg arra a népgyűlésre, melyet március 19-ére tervezett a pesti ifjúság. A bécsi forradalom hírére azonban felgyorsultak az események. 15-én először Pesten, a Pilvax kávéházban olvasta fel a verset.


A "Nemzeti dal" első nyomtatott példánya, Petőfi Sándor keze írásával:
"Az 1848 március 15.-én kivívott sajtószabadság után legeslegelőször nyomtatott
példány, s így a Magyar szabadság első lélekzete.
Petőfi Sándor"

A Nemzeti dal a 12 ponttal együtt az első volt, amit a szabad sajtó kinyomtattatott az elfoglalt Landerer-nyomdában (Petőfi egyébként ide elfelejtette magával vinni a verset és emlékezetből diktálta le). A versből több ezret szétosztottak a nép között.
A hagyomány szerint Petőfi a Nemzeti Múzeum lépcsőjén állva elszavalta az egybegyűlt tömegnek a Nemzeti dalt, Petőfi azonban visszaemlékezéseiben nem említi a múzeumot azon helyek közt, ahol elszavalta a verset; itt feltehetőleg beszédet mondott, csak az utókor emlékezetében állt össze a múzeumlépcsőn verset szavalás legendája.
A Nemzeti dal műfaját tekintve induló, karddal. A szöveg dialógusként jeleníti meg a költőt és a mondataira felelő tömeget az újra és újra visszatérő refrénnel. A párbeszéd jellege annyiban módosul, hogy a megszólító és megszólított nevében egyaránt többes szám első személyű igealakokat használ.
Hangneme, mozgósító felhívása alapján a kiáltványversek sorát is gazdagítja. A Nemzeti dal egy alkalmi vers, egy meghatározott eseményre, alkalomra íródott.
A mű tematikailag alapvető ellentéteken épül. A költő a dicső, fényes múltat, a szabadságot állítja szembe a jelen szégyenteljes rabságának ábrázolásával. Majd ezt követően utal a jövőre, a feladatra, amely nem más, mint e rablánc lerázása.

2011. március 9., szerda

Wass Albert: Nyírő József és Tamási Áron vitája

Tizennégy esztendőn keresztül üldögéltünk együtt ugyanannak a kolozsvári kávéháznak a törzsasztalánál, valahányszor mindkettőnket egyidőben vetett be a városba a sors. Az Erdélyi Helikon törzsasztala volt ez, szemben a Mátyás-szoborral. Erdély szellemi és lelki megújhodásának nagy esztendői voltak ezek: 1930 és 1944 között. Amikor a politikai és gazdasági letiportság mélyéről úgy emelkedett föl európai magasságokba az erdélyi szellem, mint a székely mesék vadpávája: tollain a nap sugarát viselte s az anyák könnyéből font igazgyöngy koronát a fején.

Kevésbeszédű ember volt Áron, mint minden igazi székely. Néha úgy ültünk ott annál az asztalnál, hogy félóránként ha esett egy szó. De annak az egy szónak magja volt, súlyos gondolatoktól és gondtól terhes magja.

Egy este hármasban ültünk volt annál az asztalnál. Ezerkilencszázharmincnyolcat írtak a kalendáriumkészítők. Tamási Áron, Nyírő József és jómagam. Ők ketten vitték a szót, én végeztem a hallgatást. Súlyos, nagy politikai vita nehézkedett kettőjük közé: a nacionalizmus és a humanizmus néztek egymással farkasszemet a kávéházi márványasztal mögött. Nyírő József azt hirdette nagy szóval, hogy a székelység jövendőjét hordozó székely író elsősorban székely kell legyen s csak azután ember. Tamási Áron úgy látta célszerűnek, hogy csak úgy lehet eredményt elérni, ha a székely sorsot beállítja az ember az egyetemes emberiség élvonalába, tehát először ember s csak azután székely.

Kemény, nagy birkózás volt ez kettejük között s igazi székelyes birkózás. "Csakazértis székely!" dörrent föl Nyírő Jóska, s nagy csontos öklével az asztalra csapott.

Olyan csönd lett a kávéházban, hogy még a pincér kezében is megállt a tálca. "Csakazértis ember!" felelte Áron, s nagy széles tenyere az asztalra csapott.

Aztán csak nézték egymást. "Székely!" mordult egyet Nyírő jó ötperces hallgatás után. "Ember!" adta vissza Tamási Áron a szót tíz perccel később. Aztán félóra is eltelt, csak ültünk ott és senki se beszélt. Megittunk egy-egy konyakot. Majd sok idő múltával Nyírő lassan és tempósan benyúlt a zsebébe, elővett onnan egy nagy gyöngyháznyeles bicskát, gondosan megnézte, kinyitotta, megpöckölte ujjával a pengéjét, s keményen letette maga elé az asztalra, hogy csak úgy koccant. "Székely!" mordult föl hangosan. Áron nézte a nagy csúnya bicskát egy darabig, aztán ő is belenyúlt a zsebébe s előkotort onnan egy nagy csorba békanyúzót. "Ember!" felelte keményen, s odarakta ő is a nagy csúnya hasnyitogató szerszámot maga elé az asztalra.

Aztán még ültünk ott körülbelül egy jó órát. Kós Károly bejött, megnézte a bicskákat, megrendelte a maga kávéját, megitta, mondott nehány szót s elment.

Mások is jöttek, beszéltek erről-arról s elmentek megint. S a két székely pedig ott ült még mindég szemben egymással, és hallgatott.

Hirtelen Nyírőné jelent meg az ajtóban. Odajött az asztalhoz, szelíden ránk mosolygott, s ura vállára tette a kezét. "Megfeledkezett a színházról?", kérdezte.

Nyírő Jóska megrándult, mintha álmából ébresztették volna föl. "Dehogyis, kicsi lelkem", felelte vidáman a feleségének,"csak belemelegedtünk a beszédbe,s elmúlt az idő nagysebesen. Megyünk hát, hogyne mennénk". S már föl is állott nagy igyekezettel.

Áron fölnézett reá az asztal mellől. "Azért harag nincsen?" Félig kérdezte, félig mondta, mint egy megállapítást. Nyírő feléje fordult, s ránevetett.

"Miért lenne? Sze még itt vannak a rományok, észbe tartsuk, Áron". Azzal már ment is, egyenesen, mint a szálfa, kis rózsabokor-felesége mellett.

Már kívül voltak az ajtón, amikor Áron felsóhajtott mellettem. "Micsoda ember", mondta bámulattal a hangjában, "kár, hogy fejjel rohan neki mindennek, s az eszit nem használja".

Évek múlvával ez a kis élmény szinte történelmi méretűvé nőtt emlékezetében, amikor a két nagy székely író útja látszólagosan olyan éles szögben vált el egymástól. Nyírő József, az országgyűlési képviselő és a hazafi továbbra is fejjel rohant a falnak, míg Tamási Áron az eszit próbálta használni, érzései és indulatai helyett. Mind a ketten ugyanazt a célt szolgálták: a székely nemzet megmentését. De az útjaik különböző irányból próbálták elérni a célt.

Nyírő József német segítséggel és a fegyverek erejével, Tamási Áron a humanizmus és a demokrácia eszközeivel. Egyik megalkuvás nélkül, a másik megalkuvással.

Sajnos, egyiküknek sem sikerült. Egyikük sem tudta, hogy azon az estén, amikor a vita elkezdődött kettőjük között a kávéházi asztalnál, itt a messzi Amerikában a gonoszok és ravaszok aknamunkája folytán a székely nemzet sorsa már régen eldőlt. A két nagy székely lelke ma már ott lebeg valahol Székelyország fölött a magasságos égben. Talán ott ülnek újra szemközt egymással egy égbeli kávéház asztalánál, ahol Nyírő Jóska már jó ideje üldögél, míg Áronka, szegény, csak mostan érkezett. S szinte hallom, ahogy Nyírő Jóska mondja, mély dörmögő hangon: "Hát megjöttél, Áron". "Én meg" feleli Áronka a maga szokásos sóhajával. Aztán csak ülnek ott s búsulnak.

Wass Albert