Tompa László: Magányos fenyő

(Kenéz István Magányos fenyő c. festménye)

Hogy görnyed, mint aki bűnt lakol,
az őszcibálta bús bokor!
Az ágakról levert levelek
a szélben föl-, s le kerengenek.
Haraszt röpül, vén fűz nyikorog.
Minden csupa gyász, por, pernye, romok.
A végét várja minden e zord vidéken -
csak én nem!

Én, amíg minden omlik, összedűl,
gyökereimmel e kopár fokon
- bús székely fenyő – megkapaszkodom,
s állok daccal, társ nélkül, egyedül.

S míg havat dob rám, hóköpenyt,
egy szeles nap, vagy egy vad éj,
így biztatom magam: ne félj,
te tovább tartasz, mint a tél!

A gúnyos holdnak, mely nekem
halált, s hasonlót emleget,
Így szólok: “Uram, láttam én
már karón varjat eleget!
Görnyedtem én még máskor is,
némultan, hó és jég alatt,
de törzsem, ágam akkor is,
a hó alatt is zöld maradt.

Kibírtam én már sok telet,
míg jöttek a jégtörő szelek,
s gallyaimon, mint húrokon,
új fuvalmak zenéltek!
Így múlnak, újulnak évek…
Én az időkkel bátran szembenézek!”

1929